If the rain comes they run and hide their heads

Na, tessék, a hétvégi hidegfront váratlanul megint jól elsíbolja a kirándulókedvünket. Ennek fényében a hajónaplónk aktuális, napirend előtti bejelentkezése ébenszín csahosom, Bogyó utazási szokásainak ismertetésére korlátozódik. Minthogy a blogunkban vesézett turisztikai célpontok megközelítése a legváltozatosabb közlekedési módozatokkal teljesíthetők, és mivel bizonyos idő elteltével már csak jelentős türelemjátékkal bontakoztathatóak ki, úgy vélem nem lesz hasztalan megkísérelnem leltárba venni megkapó szokásainak garmadáját.

Egy első, és még jószerével kivitelezhető etap során a budapesti tömegközlekedés kínálta lehetőségekkel vagyunk kénytelenek élni, mégiscsak el kell valahogy jutni valamelyik pályaudvarig, vagy buszvégállomásig. A zötykölődések törzsvendégeiként, mintegy otthonosan a kényszerű tömegélményben ficergünk, mocorgunk, ténfergünk, kerülünk oldalvást és kérünk elnézést a Bogyó részéről apránként adagolt érdeklődő szaglászások miatt. (Kiemelt figyelmet kapnak a jó munkás emberek, az idősebb célszemélyek vagy a hajléktalanok.)

A Bogyóval Pesten eltöltött évek alatt eleddig egy kézen megszámolható alkalommal kényszerültünk csak olyan helyzetbe, hogy önként szájkosár-kalodába kelljen szuszakolni az életem üde fekete foltjának pofázmányát. A BKV-s, vagy távolsági buszos első ajtónál történő felszállásoknál mindez eleinte a „persze, van szájkosár, mindjárt fel is rakom rá” verbális bábjátékkal intéződött, ám újabban már más a megoldóképletünk. Fegyverszünet van. Összehangolt akció keretében a felszállás pillanatában jelzés értékűen felrakom rá a szájkosarat, és amíg a busz belső bugyraiba helyeződünk át - fél perc se telik el - Bogyó heroikus küzdelemben már le is fejti magáról a szájzárat. A budapesti első ajtós felszállások esetén egyébként külön soha nem kérik plusz egy jegy érvényesítését, ahogyan a metró belépési/ellenőrző pontjainál sem, termetes következetlenséget érlelve ezáltal, hisz a rendes jegyellenőrzés során ez mégiscsak hibapontnak minősül. (Azonban erre is csak egyszer került sor, mondhatni jelentősen szufficites a blicc-mérlegünk.)  

Csapataink átcsoportosításának dandárját, a nagyobb távolságok áthidalását a MÁV kötöttpályás vadromantikája szavatolja. A vasúti kocsik porondján már szinte sormintaként újulnak elő Bogyesz raplijai, heveny nyüglődései, az ülésekre való felpróbálkozásai, a behúzott farkos rémületek percei, vagy a közlekedő folyosó epicentrumában playmate-mód történő elterülései. Kipróbált helyzetek, viharedzett társ. A hatás legtöbbször nem is marad el: simogató szempárok, és mosolygások uszálya kíséri őBogyóságát. Aztán ahogy kezdem levetkőztetni a szendvicsem folpakk-dresszét ő már résen van. Az éppen aktuális hangulatát, lett légyen az letargia, nyugtalanság, vagy rezignált elegancia, huss viszi is az a bizonyos cica; bociszemekkel nyomakodik, hogy arcáról feketén-fehéren olvashassam le a hirtelen kelt szándékát. Kiforrott érzékével a legkisebb alufólia rezdülésre, alufólia zizzenésre is késedelem nélkül jelentkezik be némi előkóstolásra, leheletnyi távolságból.

A nyugalma megzavarására alkalmas másik felkavaró képsor az, ha a vasúti slozit kell meglátogatnom fene garral. Bogyó ilyenkor feszülten szuggerálja a távoli pontot, ahol egy ajtó mögött eltűntem. Kétségbeesett pózát csak a visszatérésem oldhatja fel, miközben újabb dicsérő szavakat és mosolyokat zsebel be a szemtanúként hátrahagyott többi utastól. Elég sokáig húzható egyébként az is, hogy ne kapjunk útitársakat a fülkébe, a helyeket fürkésző, finnyás szempárok a kutya láttán gyakran inkább továbblendülnek. Nem utolsósorban, megnyugtató érzés, hogy a csomagjaimat bátran hagyhatom hátra az oltalmában. Reszkessetek (ti, köreinkbe) betörők!

A ritkább kegyelmi pillanatok egyike amikor autóval utazunk. Alkalma lesz, hogy az anyósülés előtti térrészben zizegjen, nyálcseppecskéket eregethet a sebváltóra vagy az azt kezelő kézfejére, felkíváncsiskodhatja magát ölembe, hogy az elsuhanó táj delejes vonzásának engedjen, ám alapvetően mégiscsak jól vizsgázik a jelentős helyszűke ellenére is.

Csapatmozgásaink további opciói valójában nagyon esetlegesek, vízi közlekedésre mindezidáig egyszer került sor, de nem tűnt különösebben felzaklatottnak az élmény hatása alatt. Taxival viszont valódi kihívás utazni. Végszükség esetére hagyandó, például ha szalonspiccben ringva elpillednénk az utolsó szentendrei HÉV-járaton egy esti buli után, és még emberi időben haza szeretnénk érni. Legalábbis így mesélik mifelénk.