Picture yourself in a boat on a river…

Visegrádra jutni csupán annyiban komplikált (ha egyáltalán), hogy a Nagymaros-Visegrád állomásig történő vonatozást követően egy révnél komppal lehet csak átjutni a túlsó partra. Az persze messziről látszik már, hogy ez a fellegvár is a csúcson hagyta abba. Hívogatóan feszít odaát a magasban, miközben érkezik az első kellemes meglepetésünk is: a kutyának nincsen külön viteldíj. Ám hiába a túloldal íncselkedő látványa, Bogyó, ez a kis krampuszedli mégiscsak először szenved meg egy ilyen szokatlan vízi közlekedést, és az ennek kijáró  hithű következetességgel húzza be fülét-farkát a néhány perces menetidő alatt. Mindeközben a Jégvirág III. kapitánya bősz arccal feszül a kormánynak, hisz a Duna még mindig irdatlan nagy víztömeg, a habokról azonban egyre másra már a célállomásunk szárazföldi elemeire vetjük a pillantásainkat.

Talán korán érkeztünk... Visegrád esetében azonban nem nagyon lehet ilyet tenni. Viszont az is tény, hogy alig van még bármi beülős hely így hétköznap 11 körül nyitva. Végülis sikerül leülepednünk a Présház Borozóban. Bogyesz a kricsmi nevéhez hűen, mint akit odanyomtak lapul meg a lábaimnál (bár természesetesen a wc-re történő kitekintésemet az ő szívhez szóló lamentálása kíséri az ajtón túlról), amíg egy korsó sör felett indul a napi program megtervezése is. A közben nekibuzdult ónos esőzésnek köszönhetően jégburkolaton reszkírozhatjuk utunkat és hozzá a templomból kihallatszó orgonajátékkal együtt aklimatizálódunk. A hangulatunk máris ugrásra kész, és amíg a szállás át nem vehető a közeli Ételbárka étteremben tompítjuk nyiladozó éhségünket egy inkább felejthető babgulyás és olaszrizling társaságában. 

A szállásunk levesz minket mind a hat lábunkról. Skorpióként mar azonban a lelkembe a felismerés, hogy sajnálatos módon a fürdőruha és a papucs is otthon maradt, jóllehet a bookingos oldal beharangozója alapján számíthattam volna rá, hogy wellness részleggel is szolgálnak itt. Azzal nyugtatom magam, hogy amúgy is a lehető legtöbb időt töltjük majd inkább odakint. Tökéletes panorámát tol arcunkba az erkélyen való tartózkodásunk. Bogyónak itt rendezek be egy hevenyészett terülj-terülj asztalkát, de amilyen éhes, nem is kell kétszer mondani neki, hogy „Jó étvágyat, öreglány!”. Erőmerítés és laza elrendeződés, hogy csak a túrázás legfontosabb rekvizitumait vegyük magunkhoz.

A Fő utcán csordogálva a Fellegvár már-már kezd belemászni az arcunkba (hipnotikus erejű egy csúcsdísz),de előbb még a Királyi Palota igézetének engedünk egy önkéntelen időutazással a 14-15.századba.

A Salamon-toronnyal sem lesz szerencsénk, éppen le van zárva. Megkapó erdei úton vonulunk hát az újabb, a végső magaslatok felé. A google féle útvonalterv megint csak bezavar, egy jobbra nyíló meredélyre fizetünk be, ami egy jelentős short-cut, de a meredekségében valóban nem viccöl. A panoráma of all time hamarosan elénk is tárul. Sajnos maga a fellegvár is zárva ezúttal, a Dunakanyar behízelgő modorával nyugtatgat itt Bogyóval a világ tetején. Tegelünk is egyet, aztán lépünk.  Egy a Nagyvillám közelében álló látványosság, a Zsitvay-kilátó hívogat még. Újabb lezárt attrakció. Háromból három. 

A hóesés belehúz, mintha csak időközben belebambult volna, és most kapkodnia kellene. Mi ezt már a fokozódó éhségérzetünk miatt tesszük, hogy aztán a Kovács-Kert Étterem bőségtála mégiscsak jól kifogjunk rajtunk. Hazafelé a templomból, csakúgy mint korábban már napközben is kihallatszik a szép muzsikaszó (értsd: orgonaszólamok), és így egészen valószerűtlen filmes élménnyé szelidíti a szálláshely felé vezető utunkat. „Hot-dog hívja Kobrát!” szól a szállodai tv-ből, de végül a megkezdett sorozatom utolsó epizódjai bódítanak el. 

A reggeli svédasztalos bőségszaru, szalvétában felcsempészve Bogyónak is jut belőle. Rövid térkép mustrát követően az Ördögmalom-vízesés, és a Pisztrángos tó meglátogatását vesszük napirendre, szóval egy termetesebb útszakasz következik, nomád üzemmódban folytatjuk. Bogyót, univerzumom egyetlen Lajkáját az óvatosság jegyében itt még egyelőre vezetőszáron kísérem, amiért azt hiszem elítélt. Viszont a Telgárthy-réten immár szabadlábon védekezhet, sőt egy vizsla is becsatlakozik rövidesen irdatlan kergetőzést improziválva. Lábujjaim, és védtelenebb testtájaim kezdenek lefagyni, és hogy újra indítsuk a rendszert továbbállunk. Az egyébként a városon is keresztülhúzó Apát-kúti patak a havas táj keretében különösen megnyerő. Türőképességünket azonban már szinte pajszerrel feszegeti a fokozódó fagyhelyzet, így visszafordulunk Visegrád felé. A Présház borozó készséggel fogad újra keblére minket, hozzá Jéger is van. Szóval tartanak. És amíg szóval tartanak a pultnál, Bogyesz a póráza örvén körbetekergi az egyik törzsvendéget, amivel aztán szinte mi is a törzsgárda tagjai közé avanzsálódunk.

Vác aztán egyfajta váratlan fordulatként, hirtelen kelt ötletként merül fel és furakodik Budapest és közénk. A magyarországi várak és várromok felkutatása iránti elkötelezettségünk nem engedhet meg egy ilyen ritmuszavart, hogy kihagyjuk. Jól megtermett elképzelésekkel vágunk hát neki. A vonatút olyan rövid, hogy még a kalauz sem érkezik meg, hogy jegyet válthassak. Bogyónak viszont örökbérlete van a szívemhez, így már nem sokáig váratom, az egyébként csalódásnak, téves riasztásnak beillő Váci vár megtekintését követően gravitálunk vissza újra a Dunaparthoz. Bogyesz, a vidámság földi helytartója Mona Lisa mosolyát kenderbe verő sejtelmességgel pózol a fotózásokhoz. Visszafelé fagyos szentek silbakolnak a Nagyboldogasszony-székesegyház előtt, én egy hangszerboltban húrkészletet veszek. Megfér a szakrális a profánnal egy ilyen emlékezetes nap délutánján.