Breezing through the deadwood on a hot summer day
I saw a human being lazybonin' out in the hay
I said, "Uh, hey Mr. Human, can ya rainmaker too?"
He said, "I guess it's okay, ya know, the only thing we need is water
Cool, clear water, water, water, water

Korán kihajtjuk magunkat, elvégre át kell előbb trappolni a városon a vasútállomásig, no meg hogy alaposan megtölthessük ezt a napot is tartalommal. Az első megállónk Devecser, ahonnan át kell majd szállnunk a Somlóvásárhelyig tartó csatlakozásra. Addig meg még van egy talpalatnyi időnk. Nehéz ilyen korai keléssel a hátunk mögött épkézlábabb gondolatot kicsikarnunk, mint hogy üljünk be a devecseri állomásépülettel szemközti Resti teraszára. Bogyóka a legfőbb mumusaival kell, hogy szembenézzen, a tétlenséggel és a veszteg maradással, de csak röpke ez az intermezzo, éppen elég egy sörre és itatásra az alvégeken. Na, meg megcsodálni az asztalokat közben fenemód takarítani kezdő fehérnépet a feszülősében. Aztán asztalt bontunk. Egy 5 perces segítség jön még a MÁV-tól, de az alatt sikerül összetalálkozni minden idők legkedvesebb kalauznőjével, aki a celldömölki Sághegy szépségeire is felhívja a figyelmet, miközben alapos simogatásban részesíti Bogyó buksi fejét. Somlóvásárhelyen lehuppanunk és ütőképes alakulatunk máris lelkes léptekkel vág bele az előttünk állókba.

Miután átkelünk a főúton, és egy nyugodtabb mellékútra jutunk a menetoszlopunk oszlopos tagja, Bogyó végre meg is szabadulhat a pórázától. Kezdődhet a buli. Annyira ki van már éhezve egy kis mókázásra, hogy a Somló kapuja nevű látogatóközpontnál rövid ideig még tanyát is verünk, hadd repüljenek a labdák és szóljon valami ideillő zene a mobil hangszórómból. Ez az a pont, ahol a kutya vizes palackját sikerül hátra hagynom, csak hogy még több kihívással kelljen számolnunk. Mi most ezzel tettük meg a tétjeinket. Máris szőlészetek, pincészetek és vendégházak között kanyargunk előre. Majdnem végig tiszta a szerep, csőszök, idénymunkások, vagy a portákat őrző kutyák se zavarnak be. Egy ponton még kutyaitatásra rendszeresített vizes ballont és tálkát is találunk, de töltekezni és elvinni palack híján nem tudunk. Stikában megitatom a kutyát, mert a hely még nem nyitott ki, és bízom abban, hogy innen már sétagalopp lesz a történetünk. Nagyobbat nem is tévedhetnék. Még csak tíz óra, de a forróság már egyre kevésbé elviselhető. Mosolyt csak a pincék nevei csalnak elő olykor-olykor, ilyenek például a „A nagy bajuszú Jász Laci Pincéje”, vagy „Hoppá Mariska néni”. Ez utóbbinál indul el a sárga útjelzés, amely meredek hegyoldallal kezd, majd átvezet egy nagyobb mezőn, hogy utána a Szent István Emlékmű és Kilátó érintésével (hétköznap zárva), megérkezzünk az erdő ölelte somlói várhoz. Az aggodalom egyre csak nő bennem, hogy ez a vízhiány nehogy egy hőgutát eredményezzen ennél a négy lábon járó lelkességnél. De Bogyó időtálló mosolyával csak vágtat előttem méterekkel. Most már azt se bánnám, ha egy pocsolyába lépne, de a térkép szerint semmi vízforrás nincs a közelben. A kilátónál összeguberálok egy-két kólás palackot, remélve a várnál csak akad némi infrastruktúra, elsősorban vizesblokk.

Rendületlen koptatjuk az út porát, és a csapatunk éllovasán, Bogyókán semmi jele sincs a vízhiánynak. Ekképp is vesszük be a somlói várat, ami egyébként elsőre nem is egy szembeszökő jelenség. Mondhatni rejtőzködő életmódot folytatnak ezek a markáns várfalak. Úgy cserkésszük be, mint holmi természetfilmesek, szépen csendben. Közben igyekszem rövidre is fogni a turista üzemmódot, és csak a legszükségesebb fotókat lőni. Na, jó talán még egy felirat ide még alkoholos filccel, hogy itt jártunk, de semmi extra. Most már visszavonulót fújunk, és remélem nem esik össze a nagy melegtől csapatunk zászlóshajója. Bogyó persze nyugodt, mint a Csendes óceán. Semmi  ordenáréskodás. Zokszó nélkül tűri a kicsapongó meleget, és hogy az itatás csak később lesz beiktatva. A vissza út mindig gyorsabb, szökkenő gidákként zúzunk vissza, hogy legalább az előbbi vízlopós helyen még egyszer szerencsét próbálhassunk. Közben egy pincészetnél végre a méltán híres somlói bort is tesztelhetjük. Révbe érünk.

A Somlók kapujánál meg lesz a víz is, és az újabb önfeledt játék. A hirtelen nyakunkba szakadt szabadidőt az ígéretes nevű Joó kocsmában töltjük el, a háttérben az M1 Híradóval és a helyi megmondó emberekkel. A hely korábbi funkcióit még nyomokban hordozza, van billiárd asztal, korrekt a személyzet és barátságosak a helyi arcok. A falakon régi pénzek bekeretezve. Nem is kell ennél több a vonat bevárásáig. Ami nem is várat sokat magára. És lám megint a szimpatikus kalauznő az úti társunk, akinél hogy-hogynem nincsen ott a masinája a jegy vásárláshoz, még kedélyesen elbeszélgetünk, de azért már nem szalad vissza, ingyen utazunk. Ajkán random hot-dog evés, és pár perc múlva már a visszaút ránt maga-magához. Veszprémben kihasználunk egy helyi buszjáratot, és így hamarosan újra a szálláshely mellett pattanhatunk le. Tényleg csak egy gin-tonik még a rapid zuhanyzás előtt a sarki étteremben, de onnanstól újra a város bevétele következik. Ebbe belefér a Fricska étterem újbóli meglátogatása. Itt külön piros pont a kutyával való kedves bánásmódért. Belekeveredés még egyszer a fesztiválba. Cikk-cakkban keresztül vonulva a városban, ahogy kell. Mindenki ossza be magának a tanúságot, én Bogyóval úgy leszek, mint az egyszeri kiránduló és az ő feka ebtársa. Jól.(El.)