Dear friend, what′s the time?
Is this really the border line?

Does it really mean so much to you?
Are you afraid, or is it true?

Örvendetes, hogy a reggeli vonaton a velünk utazó nyugdíjas-különítménytől külön bejáratú és kifejezetten hasznos életbölcsességeket is kihallgathatunk, mint pl. hogy „Idegen helyen először mindig a wc-t kell ellenőrizni”. Kár, hogy a vizes blokk az átszállást követően, Hatvantól Salgótarjánig már nem szuperál annyira tökéletesen, mint feltételezett fénykorában. És amíg a "kis piros" szerelvény korlátozottan hozza csak a formáját, Bogyó már cseppet se zavartatja magát, és bonyolódik bele a majszolásra kijelölt szendvicsem gravitációs mezejébe. Az eddigi tapasztalatok alapján innen már aligha fog egykönnyen szökési sebességre kapcsolni, így maradok az adogatásnál. Szerva itt, csere ott. Egyszer csak bárminemű csinnadratta, vagy fanfár-kíséret nélkül futunk be Salgótarjánra. A miliő elsőre a Zuglói vasútállomásra hajaz nálam, bár kissé kopottasabb verzióban. A heveny  zötykölődést leöblítendő egy épp útba eső kricsmiben kérem ki a sörömet, míg a pultos hölgy kikéri magának, hogy kutyával rendeződünk el az egyik beltéri asztalnál. Hiába jelzem, hogy szemernyi lehúzott-kutyafej piktogram se figyelmeztetett elöljáróban, hogy tilosban fogok járni. Ő azonban hajthatatlan, és eszerint is hajt ki minket legott (semmi légyott, pláne cécó). Hát dögletes egy attitűd ez így elsőre, de e' van, egy hirtelen Hazai-Vendég: 1-0. Viharedzett stábunknak azonban nem szegheti kedvét holmi kiebrudalás, pláne hogy egyfajta dramaturgiai ellenpontként a szálláshelyen a recepciós hölgy - miután készpénzzel fizetek, és bárminemű bizonylathoz sem ragaszkodom - rendkívüli mód kutyabarát és előzékeny lesz. A táska tartalmának praktikus átrendezését és némi mosakodást, valamint telefontöltést követően kidugjuk fejünket, hogy végre felvehessük a megfelelő fordulatszámot. Valami tisztavatás meg katonai parádé okán gellert kap a továbbjutás sima története, az egyébként helyi járat útvonala kissé zilált, de végül aztán csak irányba tudjuk rakni magunkat. A busszal Somoskő községháza megállóig szambázunk el, ahonnan már elég egyértelmű lesz a dolgunk. Utolsó utáni pillanat; Bogyó már enyhén szólva tűkön ül, türelme fogytán, és láthatóan kezdi túladagolni a lelkesedést. Igaza van, már rég játszani kellene. Az Aradi vértanúk emlékműve melletti minimál park, és szalonnasütőhely az erre kínálkozó ideális terep. Második árnyékom, Bogyó pózba vágva feszít is előttem feketén-fehéren, hogy ugyan kezdjem már el reptetni az ő legkedvesebb nyunyókáját. Közben szigorúan figyel arra is, hogy előbb legyen meg az energia alapos elsuvasztása, és csak aztán az adekvát kalória-felvétel. Öt labdavetésre jut egy kis falatozás a mi kis rangadónkban. Bele is feledkeznénk, ha nem könyökölne mindjárt itt a sarkon egy terebélyes vár maradéka, bujtogatva a továbbállásra. Külön fűszer a történethez, hogy a Petőfi kunyhón túl néhány méterre már határkőbe botolhatunk (egyik oldalára egy H, míg a másikra egy S betű lett sokat sejtetően pingálva), a megigéző vár ugyanis már Szlovákiához tartozik. De csak annyira tényleg, hogy a telefon még épp ne váltson szolgáltatót, és ne kelljen izzítani fejben egy fránya valutaváltás kötelező köreit. Ami mégis egyből a nyakunkba szakad jobbról, ahogy a vár területére betesszük a lábunkat az egy gazdátlan garázda németjuhász kutya. Hogy lelkesen baráti csaholásba, vagy vicsorgással elegy morgásba ütköztünk-e most hirtelenjében, annak nem leszek a megmondhatója, mindenesetre mindenkori box-meccsek klasszik bírójaként választom szét a szemben álló feleket, mígnem valaki a szlovák térfélről be nem segít. "Fúj-fujovics" - igyekszik lebeszélni ezt a váratlan farkaskutyát Bogyó további abuzálási, vagy túlzott megismerési szándékairól. Végül csak magunkra maradunk, ideje is birtokba venni ezt a fene várat. Úgy tetszik, megérett egy alapos fotózásra minden szeglete. Ekképp is járunk el, sőt fotózással kínálunk meg egy kedves szlovák hölgypárost, akik visszakézből örökítenek meg minket, amint pont a vár lépcsőjén nézünk valami messzi pontot. A várból kilépve, és északnak tartva újabb cizellált látvány repeszt retinát.. Hát mi ez a falból kitörő bazalt-cunami? Ráadásul ebből készült Bécs büszke utcáinak macskakövezete. Ahogy lejjebb vonulunk az az érzés kezd ránk akaszkodni, mintha valami ügyetlen utász macskaköveket potyogtatott volna el itt szanaszét. Nem egy párat, de tényleg úgy jó pár százat. Miután megetettük ezzel a látvánnyal a szemeinket visszatérünk szépen kis hazánkba, hogy a neves forradalmi költőnk néhai turisztikai útvonalát újrázhassuk. Ám előbb még útba esik egy jópofa kricsmi, a Bakancsos.

Itt meg kell azért merítkezni, tetejébe nagyon kedves ez a csapláros hölgy, némi szóváltást, sörlefetyelést és telefontöltést követően útba is rak minket. Eleinte latyakos útszakasszal kell megbirkóznunk, de az álmoskönyvek szerint ez csak jó jel. Márpedig ki merne kételkedni ebben, nemdebár? (Csak egy újabb méltatlanul mellőzött szó). Bezzeg a köztéri edzőtermek elemeit innen sem mellőzték, meglepő fordulatokkal szolgáltatva az elkövetkező nagyjából négy kilométeres szakaszon. Márai Sándor szerint a nagy erdőkben, különösen a fenyvesekben van valami megrendítő. Nem tudnék nagyon vitatkozni ezzel, és látom a kiskutyám is jól elvan, hatnak rá a fából kifaragott erdei állatok stilizált szobrai. A kalandos úton az Önkényes Mérvadó rádióadása kísér, sőt néha még dalra is fakadunk. Közben alacsonyan szállnak a kutya játékai. Biztosan eső lesz!

Egy idő után azt feltételezem, hogy tán beutalónk lehetett ide, annyira mérsékeltek már az emelkedők, alig valami bokaficamító merénylet a bevetésünk utolsó etapjában. Tudom, tudom, bezzeg Petőfi. Naná, ő rendesen meg is van említve a Salgói vár első szembeötlő emléktábláján, de ki emlékezik meg ezekről a lelkes amatőrökről. Mindegy is, az elénk csobbanó panoráma valami mindent elsöprő élmény. A vár ormáról lefittyenő frizbiért ugye nem baj, ha nem kódorgok tovább Bogyó? Becsüljük meg a pillanatot, meg a következőt is, hisz csak pár száz méter az a Boszorkány-kő. Ha kő, ha nem megmásszuk, így lesz kipipálva minden. Aztán csak lejövőbe tesszük magunkat, irány Somoskőújfalu, a másik itt ragadt falu! Még szerencse, hogy a következő alkalmas vonat indulásáig jó másfél óra adatik, így a Határ Büfé alkalmasint a telefonom töltöttségi állapotának megmentője is lesz, nem is beszélve arról a kedves eligazításról, amiről F. Emi biztosít nekünk. Itt valami lélekösszeboronáló ereje van az északi szélnek, vagy a fene tudja, de nehezen mondanám meg, hogy miért ilyen ismerős ez a kedves hölgy. :) Akárhogy is, pazar de gyorsan sorvadó időtöltés, és feltöltődés is (na tessék szó szerint). Vonattal haza, itt snitt, alvás.

Úgy ébredünk az új napra, mint a bennfentesek. Bogyóval a reggeli egészségügyi séta, mint kés a vajba, aztán meggyőzzük magunkat valami épkézláb program-lehetőség felől. Ehhez kell majd Bátonyterenyéig lebumlizni, és nem készakarva, de le is késni a csatlakozást Szentkútig. A kimaradt csatlakozás persze nem vált ki akut elkámpicsorodást. A telefonos térkép funkció amúgy is csak úgy hányja-veti a lehetőségeket. Meg is ragadjuk a Sulyom-tető kilátó opciót. Spoiler-veszély: szabadjára engedem ezt a drága kutyát, meg hadd szálljon a labda is egy kicsit. Azt mondják arra van. Aztán vissza a rabláncra vele. Végülis innentől egy alapos gyaloglás érkezik országúton, nyomokban kisebb katatóniával. Nem szégyen, ilyenkor az van, hogy Bogyesz húzására hagyom magam, és magam merőn bambulok előre. Rádióműsorban épp Weöres Sándor poétikáját veséző eszmecserébe hullok; emelkedett hangulatba kerül az ember így könnyedén. A telefonos térképfrissítgetés az útvonal tervező adataival inkább a sebességünk mérésére szolgál, mert amúgy érkezünk amikor érkezünk, a távolság meg csak fogy egyre... Vagy nő a közeliség? Tessék a költőiség beüt. Aztán mint győztes hadsereg vonulunk be az idényen kívüli Szentkútra. Hiába oktatgat ki a kutyakitiltó táblahad, mi bevonulunk a szakrális területre, arccal előre. Ellenállás persze erre nincs is, de olyan jól esik protestálni. Lehagyva az ájtatos részeket rögvest rácuppanunk (a kéretlen alliteráción túl) a Szent László hasadék bugyraira. Akad látnivaló rendesen. És nem kevés bokaficamításra termett pillanat, ahogy egyre csak lelkesen vonulunk előre, majd alkalmasint belátva a visszavonulás észszerűségét utoljára még célba vesszük a Remete barlangokat. Újabb kaptató, de valóban pöpec a végső látnivaló. Hát miket nem kapartak már ide ebbe a fene üledékes kőzetbe, komolyan. Akad itt persze gagyi tegelés is, de azért valamikor tényleg megadták a remete-lét csínját-bínját, és ezért érdemes volt felküszködni. Lefelé meg már amúgy is könnyebb. Mint általában. Nagyot merítettünk Nógrádból, most aztán irány haza.