“Here's to reaching for the stars

Hanging out in castles or hanging in the yard”

Már az elején megtörténik a baj, csőtörés van a táskám bugyraiban. Bogyó vizes butykosa megadta magát és szolid szivárgásba kezdett. Hevenyészett tamponálás tehát némi kéztörlővel, de mire a táskám kettőt száradna, már meg is érkezünk Várpalotára. A vasút környéke leginkább zs-kategóriás horror filmek kietlen helyszíneként szolgálhatna. Várpalota várát el se lehet téveszteni. Elég szó szerint toronyiránt menni. Teketória nélkül rárepülünk erre szépen megmaradt, szabályos alaprajzú várra, sőt egy hirtelen előszökkenő szőke nő, talpig középkori ruházatban szolgálatkészen azonnal rak is minket irányba, hogyan érdemes bejárni ezt a termekben dúskáló termetes várat. Szót fogadunk neki, vártörténeti kiállításokon vonulunk keresztül, és egy kápolna maradványain az első kávéig, és részleges megpihenésig. Aztán a harmadik emeletig lifttel teleportálódunk át, hogy bezsebeljük a városra nyíló lenyűgöző látképet, majd rendeltetésszerűen csorgunk alá szintről szintre. Festmények kiállítóterme, vadászterem, török szoba, a vár történetét, és funkcionális tereit bemutató termek, installációk, bányásztörténeti tárlat. Van itt minden, mint a búcsúban, de lassan mégiscsak búcsút kell vennünk. Persze előbb még a csábító visszatérés a napfürdős belső udvarra. Az ember nem tudja jobb helyen elképzelni magát vasárnap dél körül sörrel, és a háttérből szóló szolid diszkózenével. A környezetidegen pálmák mellett úgy érezzük, hogy hiányzik a tenger közelsége, de legalább a közeli várkút lelkesen csobogva teszi a dolgát. Bogyó várhölgyként kíméli az erőforrásait az asztal alatt, és épp a napelemeit tölt. Türelemmel kivár. Közben a széldzseki, és a pulóver is lekerül már.

És ha egyszer Bogyó főtörzs kiadja a vezényszót, hát menni kell. Lelkes útitársam ingerküszöbét itt már amúgy sem lehetett tovább emelni. Felvértezem magunkat egy-két sörrel aztán rongyolunk tovább észak-északnyugatnak a Bátorkő valamikori várához. A várost még keresztül szeljük azért, mielőtt elérünk erre a fene nagy pusztára. Nem sok kell azonban ahhoz, hogy elvétsük az irányt, majd végül egy féreglyukon keresztül, rövidített útvonalon jutunk el a bátorkői vár megmaradt szép szál tornyához. Ehhez csak egy csöppet kell magunkat egy meredélyen lefejteni, hogy aztán még jó pár méterrel tetézzük felfelé is vörös és barna levélágyon, kapaszkodva, amibe csak lehet. Ezzel jól ki is mozogjuk magunkat, indokolt a hosszúra fűzött lihegés és a megpihenés a várrom tövében. Nem sokáig maradunk magunkra, sorra érkeznek a turisták élesre biztosított fényképezőgépekkel, lelkes közeledéssel Bogyó irányába. Én még egyelőre báván nézek ki a fejemből. A hegytetőn hetyke pózban terpeszkedik a toronyfal, szemlátomást jól ellenált az idő vasfogának. Respect. 

Panoráma képet készítenék, de ezek a rakoncátlan kőhalmok és fák is folyton bemozdulnak. Bogyóval, ezzel a négykézláb pajkossággal a visszaúton már turistajelzések mentén haladunk, és kitikkadva, végszóra futunk be a Mátyás Borozóba. Előtte megjátsszuk a tuti 5 darab számot a lottón, ahol is az eladó csaj valami baromi kedvesen, egy műanyag pohárban hoz ki vizet. Kezitcsókolom ,ez így nem fog működni, de értékeljük a kedvességet. Helyette inkább a szomszédos kricsmiben tapadunk a székhez (megpilledt kolleginám a pad alatt a földhöz) még, csak hogy az éhségérzet csatlakozását is bevárhassuk. Segítségünkre szembejön a Múzeumkert Étterem, ahol rögvest egy bitang jó cigánypecsenye kerül az asztalunkra, némi sótlan kiszolgálással megfűszerezve. Mint tisztes adófizető nyugtázzuk a napot, számot vetünk és aratunk. Akárhogy is, izmos, eredményes vállalkozást tudunk magunk mögött, érdemesít is a hazaút során egy szolidabb bepilledésre.