JET, WITH THE WIND IN YOUR HAIR OF A THOUSAND LACES
CLIMB ON THE BACK, AND WE'LL GO FOR A RIDE IN THE SKY

A Duna megejtő szépségű partvonalán iparkodó Z70-es zónázó vonat negyven észrevétlenül elröpülő percet követően köp ki minket Nagymaros-Visegrád megállónál, ahonnan előbb még némi városi – a póráz okán Bogyókának újabb kötött pályás – útszakasz veszi kezdetét. De nem feszül rá most ő erre. Összehangolt akció keretében legyűrjük a várost, és a maradék aszfalt levedlését követően már sárga négyzetes turistajelzések nyomdokán koptatjuk tovább talpainkat, mancsainkat (ki-ki ossza be magának). Eleinte még bosszantóan hatnak a városból kivezető úton sorra feltünedező autók, de végül csak lekopik a civilizáció maradéka is, hogy helyére az Erdőszél utca után már valóban az erdei út és a természet jelentkezzen be aktuálisan embert- és kutyát próbáló módján. Tocsogós a terep, sár-pép cuppog, fröcsög a lábaink alól, de ha már nekikerekedtünk nem akadunk fenn ilyen szépséghibán. Az első elágazás aztán már nem várat sokat magára: a Gánti pihenő, kilátó és emlékhely egy balkanyart követően hamarosan mint valami páholy fogad minket a panorámára. Megállunk itt kicsit szurkolni ennek a fene nagy víznek, bele is bambulva az adásba. A mielőbbi újabb labdareptetésekben érdekelt, és az esztétikai élményekre szemlátomást kevésbé fogékony társam ránt ki ebből a belefeledkezésből. Visszakaptatunk az elágazásig, és onnan tovább a Remetebarlangok irányába. Bogyó  padlógázzal surran előre. Én van, hogy kettes sebességbe ragadok, olykor vissza is gurulok néhány arasznyit. Gyerekkorunk Marokkó játékát megidéző halomba dőlt fák soraiba ütközünk, egyszersmind a hajdani tesi órákat is megidéző módon. Bogyó lábai négy szorgos fogpiszkálóként szelik az egyre meredekebb útszakaszt alaposan lepipálva a szűkösre mért falkánk hátra maradt tagját.

Kaptatós szakaszra ívelünk fel, nem árt a tüdőkapacitás, és héba-hóba meg is pihenni. Bogyó látatlanban is tartja magát az úttörők 12 pontjának nyolcadikjához, miszerint „az úttörő igaz, hű barát.”. Eszerint aztán szakadatlan visszatér a lihegő, lemaradó, és emiatt kicsit szégyenkező gazdájához, pedig simándiból megcsinálhatná tőlem függetlenül kétszer is a túrát, míg én a feléig jutok el. Ebbe persze beletartozik a tájba révedés vissza-visszatérő aktusa is, de jobbára mégiscsak a nehezített pálya miatt haladok csupán lassított felvételben. Aztán valahogy csak erőre kapok én is, rockzenei aláfestővel trappolok keresztül az előttem totyogó turista duókat, triókat. Így érkezünk meg a hajónaplónk szerint immáron második Remetebarlanghoz. Innen is tetszetős a Duna elhajlása és a túlpart, némi fotóért is könyörög a helyzet, miközben kisebb turista alakulat ér utol. A következőkben a Dobozi-oromig sasszézunk el (ha lehet még kimerítőbb emelkedőkön keresztül), ahonnan még felmerülhetne, hogy egy 180 fokos fordulattal a Szent-Mihály-hegy, és az Ürmös-rét irányában folytassuk, de a megfogyatkozó erőinket is latba véve arra az elhatározásra jutok, hogy Zebegényben hagyjuk majd csak alább, ahonnan meg már a vonat segít haza. Úgy érzem ennyire vagyunk most hitelesítve, és nem is kell teljesen lemeríteni magunkat. Különösen, ha ilyen bájos kiszögellések adódnak közben sorra. Az egyiknél Bogyókám etetéseit sem mulasztjuk el. Innen aztán már csak úgy felpörögnek az események. Győztes seregünk bevonul a városba, és a vonat indulásig a Mókus Sörözőben melegszendvicsezés és sörözés teszi még kerekebbé a napot. A térkép vizslatása azonban rögvest arról is meggyőz, hogy a Kós Károly-kilátót, és a Krisztusfej szobrot/Trianon emlékművet sem hagyjuk ki ma. Na, de innen aztán már tényleg nincsen hová fejlődni, berekesztjük a mai eltávot és visszazötykölődünk alapbázisunkra.