...He got early warning
He got muddy water...

A MÁV egy egész bőségszaruval kínál minket, már ami a Dunakeszi-Gyártelep állomásig történő eljutást illeti. Szinte minden órában kétszer is indul egy-egy célnak megfelelő zónázó járat. Nekünk persze csak egyet kell ezek közül kiválasztanunk, és elcsípnünk, hogy ezt a hőn áhított kutyás strandot végre megközelíthető távolságba cserkésszük. A leszállást követően még egy negyed órás gyaloglás következik a kijelölt vizes kutya-paradicsomig. A gyorsabb célba jutás ígéretének engedve a legvégén némi susnyáson való keresztülvergődéssel emelünk a téteken. A kis tettestársammal azonban már évek óta jól begyakorolt koreográfiával dolgozunk és a csalitos akadálypályán játszi könnyedséggel hatolunk keresztül. Aztán tessék, egyszer csak elénk robban ez a híres-neves kutyastrand. Izmosodik egyre az érzés is belül, hogy itt csak jól elleszünk. Az előzetes várakozásaink szerinti önfeledt hangulat gyorsabban érik meg valósággá, mint azt gondoltam volna. Bogyó bámulatos rutinszerűséggel méri fel a terepet, és helyezi el magát ebben a rögtönzött kutyaközösségben az őt megillető képzeletbeli helyre, de egy pillanat és már csak a Duna irányába hajítandó játékai kötik le a teljes figyelmét. Előbb azért csak dokkolóra tesszük magunkat egy árnyékosabb szakaszon, egy fatönk (mint később kiderül: kiváló asztal) szomszédságában, miközben szinte ismerősökként üdvözöljük a szintén kutyásokat. De nem csak ebben az otthonos érzésben fürdőzünk meg, hanem most már a szolgálatkész Dunában is.

​Innentől aztán a jól megszokott munkamegosztás szerint folytatódik a nappalos műszakunk. Én mint önjelölt műszakvezető kiadom a feladatokat (eldobom a játékát), míg ez a négykézláb „munka hőse”, ez a bármely tervet túlteljesítő, kiváló dolgozó fáradhatatlanul hozza vissza azokat valami hibátlan eleganciával. Igazi sztáralkat, élvezi az őt csodáló tekinteteket. Teltházas lesz egyre az élmény, és bontakoznak már ki sorjában a játékrablások, némi kormalkodás is a kutyák között, de semmi komoly. Mégis ezekre fogva néha hivatalos szüneteket rendelek el, pláne ahogy betrappol egy alaposabb éhségérzet is. Épp időben. Előzetes kutakodás alapján a legszimpatikusabb a már a szabadstrand részen lévő WaveBox című kajálda, kutyástul vonulunk át, elsőre még csak észre sem véve a "kutyával behajtani tilos" táblát. Ismerve Bogyó viselt dolgait, nem is csodálkozok, hogy nem szerepel a VIP- listán. Nem mintha bárki kifogásolná itt a jelenlétét. A greek-gyros-dog opció bármi teketória nélkül vesz le a lábaimról, no meg a pult mögött viháncoló csaj-koszorú. Egy sör társaságában meg is lesz az ebéd. Az étkezés vonatkozásában a „plusz egy főm” bejelentkezik előkóstolónak, alaposan rájátszva az éhségre. Bár ezzel engem nem etet meg.   

Visszavonuló fújása, kisebb pihenéssel történő kudarcos kísérletezések. Újabb bandázások, és mindegyre megmártózások a folyóban, hogy amennyire lehet a kedélyeket csillapítsuk. Egy idő után újra az egyel jobban felszerelt szabadstrand felé vesszük az irányt, de tőrőlmetszett kutyakomédiába hajlik a történet. Közterületesek pattintanak le minket egy láthatatlan és érthetetlen válaszvonalnál. Diverzáns kis krampuszom értetlen tekintget fel rám, hogy akkor most mi van? Nem sokra megy ezúttal a bájosan bárgyú kutyamosolyával, a STÉG bisztró lövészárkában egy kis gintonik borogatással kúráljuk a megsebzett lelkünket. Egészen addig, amíg a rend éber őrei el nem tűnnek onnan, jelezve tán, hogy itt az idő, hogy ha brahiból is, de végig grasszálhassunk a tilalmas partszakaszon. Hagyom, hogy két fős rendvédelmi hadosztály újra meglásson, sőt adok nekik jó pár méter előnyt azzal, hogy egy sörre is beállok. Vicceskedve érnek be a fizetés pillanatában azzal, hogy meginni már nem lesz idő. Megosztom velük téziseimet a szabadságról, de ők is ki vannak ám képezve, így egy döntetlenben kell kiegyeznünk a végére, hosszabbítás nélkül.