People call me a stick-in-the-mud,

but it's certainly not true.

Who can call me a stick-in-the-mud,

when I polish my tonsils and put on my dancing shoes?

Egy tekintélyesebb szempillantást követőn már kászálódunk is le a hévről, és a távolsági buszmegálló vonzáskörébe tartozó kocsmában bekkeljük ki a továbbindulásig meglévő időt. Innen aztán már csak egy utolsó, laza félórás zötykölődés vár még Bogyóra, akinek a figyelme kettőnk között ingázik az alaposan megtelt busz hátsó traktusában. Szinte „végszóra”, stílszerűbben ”végillatra” érkezünk meg Dobogókő alfájához és omegájához, a kirándulók mekka-kövéhez, a Báró Eötvös Loránd Menedékházhoz. Látványpékség jelleggel sorakoznak zsinórban az ígéretesebbnél ígéretesebb bográcsos ételek, rotyognak hibátlanul, ahogyan az csak remélhető is így szombat délben.

A kergetőzésbe kezdett illat- és füstfelhőcskék között szlalomozzuk át magunkat a terasz védvonaláig, kicsit megállapodunk itt és segítségül hívunk egy kis csapolt sört is. A választék minden fronton pazar, dobozos kézműves sörök, méretes zsíros deszkák és pogácsák tolulnak vágyvezérelt szemeink elé, amint belépük a fogadóba. A kiszolgálás mindvégig szívélyes, előzékeny és baráti, négylábú pajtársunk az első perctől fogva közös kiskedvenccé avanzsál, bezsebelve valamennyi elképzelhető bókot. Ám az elsőrendű vádlottat, B.-t ez a szokás szerint szárba szökkenő ajnározás már egyre kevésbé köti le, el is oldjuk béklyójáról, hogy első körben a menedékház háta megetti kilátóig szabadon eloldaloghassunk. Óvatos kormalkodás egy ifjabb kutyussal, de a pálya innentől kedvez nekünk. Ideje is kihajtani már a jószágot. Mindezt alapos „hola ?,hola ?” felkiáltással övezzük, ami mégsem holmi konyhai spanyol nyelven eszközölt lelkes köszöngetés, sokkalta inkább csapatunk címerállatának, Bogyónak a játék-keresésre való felbújtása. Frizbivel a szájában baktat előttünk méterekkel egészen a legelső szembeszaladó Y-elágazásig, ahol is rutinosan elvétjük az irányt, és a vissza kavirnyálás során végképp fel kell adnunk, hogy megúszhatunk egy kiadós iszappakolást. Kissé egymásba kapaszkodva kerülgetjük a cserjést meg a kivágásra jelölt, vagy már addigra kis is vágott fák törzseit. Teljesen rendjén való. A navigációval helyre rakjuk magunkat és a Rezső-kilátó kisvártatva már elénk is toppan. A látvány igen sűrű, kisilabizáljuk a környező domborulatokat, réseket, és lakott területeket, amíg a kutya hajtja a magáét. Ez most épp az egyik aktuális kedvenc labdája. Az alaposabb szemlét követően megérlelődik egy tetemes étvágy is, nem kell sokat spekulálnunk a bográcsos opciók háza táján, a halászlének valami legyűrhetetlen varázsereje van. Végülis kiböjtöltük. Közben magasabb sebességszámra kapcsol ez a gyehennára való, alig tudjuk meg-megállásra sarkalni. Újabb sátorverés, előfizetés a hőn áhított halászlére, miközben az alvégen is megtörténhet az etetés. Igazi idill alakul ki, de a menetrend felveti már a kérdést, hogy szedjük-e gyorsan össze magunkat, vagy majd csak a pilledezést követően. A rögtönzött népszavazást követően (melyben ezúttal ebek nem szavazhattak) a buszmegálló felé veszünk irányt, hogy néhány tucat percet követően már Pomázra és onnan vissza Budapestre tarthassunk. A cipők felszentelése megtörtént, a kutya is ráérezhetett a csi-re, szóval egészen kiválóan alakult ez a végülis majdhogynem váratlan utazás, és beavatási szertartás.

​