'Cause I told you once before goodbye
But I came back again...

Mint egy újra-értelmezett, öt csillagos, lelket ápoló Apollo program résztvevői hagyjuk el Budapest sztratoszféráját, hogy váci átszállást követően Drégelyvár megállóhelyen landolhassunk. Az út feszkó mentes. Hol vannak már a régi morózus kalauzok? Egy fiatalabb másod- vagy segédkalauz, aki például most elvonul mellettünk fojtott hangon kéri: „Arrébb tetszene húzni a kutyát?”. Szolidan kiráz ettől a hideg, de persze, áttelepítem Bogyót sebtiben az ablak mellé és a lábaim elé. Elvégre tök mindegy is, hogy hol pánikol tovább az én kis mihasznám. A Vácról induló  kis piros vonat igazi hullámvasútként mutatkozik be egy idő után. Úgy dobál minket, mint egy rodeó bika a falunapon. Az internet el-eltünedezése némileg ambivalens érzésekkel tölt el, de amúgy se lenne könnyű most már gépelnem a laptopomon ebben az alapos dobálódzásban. A megrázkódtatásokat követően aztán Drégelyvár megállónál lepattanunk, és meg is kezdjük a rituális merülésünket. A koreográfiánk szerint először egy korsó sörrel adunk kezdőlökést vállalkozásunknak a közeli kiskocsmában, teletankkal nekilódulni mégiscsak biztosabb.

A vasút megálló melletti - sanszosan uniós forrásból létesített - kültéri edzőpályát követően, rátérünk az egyébként útirányt jelző táblákkal alaposan megtámogatott erdei útra. Traktor eredetű barázdák teszik ráncossá ezt a felvezető útszakaszt, belőlük álmos tócsák kacsingatnak ránk ahogy szlalomozva tör előre csapatunk. Az én ördögmotollám, Bogyó késlekedés nélkül megkapja az eltávot és szájában a mérsékelten meggyötört frizbijével máris méterekkel hasít előttem. Ebben a szellemben kezdjük meg a helyszínelést a majd’ tíz kilométeres útvonalon Drégely vára felé. A célba érés - mint általában - váratlan fordulat; úgy toppan elénk ez a termetes várrom, hogy azzal egyelőre még nem is számoltunk. A ráhangolódást a Szondi emlékfal kezdi meg, majd néhány lépcsőfokot, szolid emelkedőt követően már ”házon” belül is termünk. A néhány turista és egy pórázban végződő ingerült tacskó sem tántoríthat el bennünket egy újabb rögtönzött labdázástól a hangulatában tökéletesen ide vágó bevonuló zenénk kíséretében. Már-már azt érzem, kinyírtuk a bulit, ha ennek ugyan lenne bármi értelme. A panorámát megint csak nagyon odatették. Bármely irányba bátran el lehet révedni egy-egy labdaszárnyalás között. A tekintetet delejes vonzásban tartja ez a számolatlan megnyerő lanka és a rengeteg rengeteg. Japán turistákat megszégyenítő alapossággal halmozom telefonom tárhelyén a fotókat, mintha nem lenne holnap. Itt egy roppant boltív, ott a várfal tövénél átvonuló kutya elmosódó képe. Felmászás szirtekre, újító szellemű, meglepő beállítások. A várrom megkapó részletei mellett, ez a hozzám hivatalból kirendelt védőangyal, Bogyó a kamera kedvenc témája. Mámorosan vonulunk tovább Sáferkút felé, sőt hogy időmilliomosok is vagyunk egy visszafelé induló vonat érkezési ideje alapján, Drégely községig toldjuk meg ezt a hosszúlépést. Mint rangidős tiszt kiadom a parancsot a letáborozáshoz, amíg a felmentő sereg megérkezik. A vasúti megálló melletti szemétdomb váratlan darabbal gazdagítja Bogyó játékarzenálját, egy sokat ígérő, szottyos kötöttáru-labda formájában. Pionír kiskutyám bármi teketóriázást mellőzve, el is menti a kedvencek közé. Új seprű jól seper, sőt azóta is a főlabda szerepében tetszeleg ez a csúfság (mindennapi játékaink kezdő- és záróakkordjaként, és kiapadhatatlan örömforrásként).