For so long I was out in the cold,

And I taught myself to believe every story I told.

It was fun hanging onto the moon, heading into the sun;

But it's been too long, Now I want to come home.

Azt azért jó látni, hogy az államvasútak még mindig mennyire kínosan ügyel rá, hogy az utazóközönségét - lehetőségeihez mérten - a legkülönfélébb váratlan helyzetekkel, késésekkel lepje meg. Kirándulási üzemmódunk miatt azonban mindez csak maximum egy pótlólagos, vészhelyzeti sör hiánya miatt érinthet leheletnyi bosszúsággal. Úgy alakul, hogy Pusztaszabolcson várakozunk egy darab ideig. Amikor a tétlen percek nyomása alatt kísérleti jelleggel egy magunkban egészségügyi sétának kikiáltott levonulást ejtünk meg (persze mindennek a Bogyó által aprólékosan kimódolt, már-már szertartásos jellegét amúgy sem lehetne ilyen kicsiben, pláne egy hirtelen ötlettől vezérelve hitelesen megeleveníteni) a peronon egy kissé loncsos, de jámbor kutyával akadunk össze, aki valószínűleg mert nagyot álmodni és felülbírálni valamelyik közeli kertesház kerítésének elavult korlátozó funkcióját. Szaktársam, B. („Bogyóca” meg nem nevezett hivatalos együttműködő partnere) a nemzetközi sztenderdeknek megfelelő elevenséggel és fokozott érdeklődéssel vág bele a váratlanul előállt diplomáciai kapcsolat építésének a lehetőségbe. Nem akarom azonban hiú ábrándokba kergeti a kutyámat, sem azzal, hogy a kelleténél tovább tartózkodunk a vonatszerelvényen kívül, sem azzal, hogy az újdonsült cimborájának bármi keresnivalója lehetne majd ugyanott. Ennek megfelelően az elválásuk gyors és fájdalommentes, ahogyan ez pár perc múltán már a vonatunk és az alkalmi veszteghely relációjára is érvényes lesz. Innentől már kifogjuk a jó szelet, és egykettőre befutunk Simontornyára a menetrend szerint érkező éhségérzetemmel együtt, melynek bárminemű időközi csillapíthatóságára előre megfontoltan nem teremtettem lehetőséget. A múltkorában ugyanis, amikor az Ozorai várat látogattuk meg és itt szálltunk át hozzá, önkéntelenül is felvésődött a kívánságlistámra egy bizonyos Hun-Dog fantázianevű étel, ami az állomástól tíz percre található Tulipán Étterem büfé szekciójában érhető el. Az előzetes várakozásokban nem is csalódunk, ha mégis, kizárólag pozitív irányba, ugyanis nem egy rendesen megszokott 17 centis hot-doggal lepnek meg minket, de a gyomrom délelőtti órákra hitelesített kapacitásával csupán nehezen összeegyeztethető módon egyből kettővel. Pontosabban egy nagyobb növésű hot-dog kifli lefelezésének klasszikus esetével állunk szembe. De ez olyan részletkérdés, amelyre már így is túl sok szót fecséreltünk. Különösen akkor, ha azokat a szavakat be lehet váltani a reggelinek szánt, de a vonatkésés okán közfelkiáltással egyhangúlag ebéddé előléptetett Hun-Dog méltatására is. Merthogy a kiváló házi kolbász mellett mintegy visszafogott és jószándékú útitársként csalamádé is érkezik a magyaros hot-dog  alsó fedélzetében, és hozzá természetesen az előre egyeztetett szószok. Mindez ár-érték arányban nagyon rendben van. A különösen kedves kiszolgálást is figyelembe véve, csillagos ötös osztályzattal végeznek. Persze hamar vesztésre kezdek állni, és elcsomagolást kell kérni. Ha rajzfilm-világban élnénk, akkor a megmaradt kolbász most biztosan ’lesütött’ szemekkel nézne fel, szabadkozva, hogy ő igazán nem szeretett volna 'túl sok lenni'.

Mostanra már az sem kétséges, hogy Bogyó dupla adag szuflával készült erre a kirándulásra is. Szemlátomást kezdi a póráz által kijelölt képzeletbeli határait egyre szűkre szabottabbnak és méltatlanabbnak megélni. Szóval bármelyik percben kirobbanhat egy fogoly-lázadás, ezért a helyzetet csillapítandó a közeli Coop áruház mögötti parkolóban és autófordulóban látunk neki a rögtönzött, közös tornagyakorlatnak. Ahogy szerecsen hajcsárom megkapja a szabaduló-kártyáját örvendezve vágtáz ezen a kis alapterületen is a kiröppenő frizbi-, és erélyesen megküldözgetett labda arzenál nyomában. Az önfeledt játékmenetet csak egy pillanatig zökkenti ki a festőhengerét a közeli oszlopnál kipergető munkásember, aki aztán egész sorozatnyi Bogyesz csaholást zsebelhet be. Aztán csak nekiveselkedünk és újra nyitjuk a szűkösen mért napirendi pontokat. Innen aztán tényleg csak pár száz méter a méreteivel egyébként kérkedni aligha jogosult mégis rendkívül megkapó várrom.

 A Petőfi utcán rohamléptekben rongyolunk le a reneszánsz külsőségekben tündöklő Simontornyai várromhoz. A magas öregtorony melletti kaputornyon át, egy külső lépcsőn keresztül érkezünk meg a várba. Rövid tárlatvezetést nyújt egy kedves idősebb hölgy, a közelben feltárt pénzérmék kapcsán. Sőt, a hangulatot fokozandó még pénzverésre is invitálnak potom 100 forintért. Bogyesz a múzeumi vizit elején még az esélytelenek nyugalmával követ minden zughoz engedelmesen, egyre inkább aztán a nyugtalanok esélyével kell szembenéznem. Ám még további két szint vár minket rabul ejteni. Egy hajdani lovagterem helyén álló kőtár, állandó kortárs festészeti kiállítás, aztán egy nagy teremben a tolnai nemesek néznek vissza ránk festményekről. Miközben komótosan sétálunk a szintek között az udvari erkélyekről a palotaszárnyra és a lenti udvarra nyílik tetszetős kilátás. Reneszánsz ajtókeretek, a sárkányos lovagrend címerével ékes kandalló: mind hangulatba hozza a kulturális impulzusokra oly fogékony társamat, Bogyót. Persze közel sem annyira mint az ezek után jól megérdemelt gimnasztikai gyakorlatok sora a városon keresztülfolyó Sió partjánál, ahonnan még elmenőben paparazziként megörökítjük a várat egy parádés szemszögből. A hívogató elnevezésű Kisasszony-tóhoz tartunk, de az zárt ajtós meccset játszik, és csak kerítések mögül csillantja elő felszínét. Így a gellert kapott elképzelést követően a hazaútra próbálunk rá, amely a vasúti váróterembe toppanásunkat követően egy kézen megszámlálható minutában meg is érkezik, ezzel hivatalosan is beállítva a talán leggyorsabban véghez vitt vártúra képzeletbeli rekordját.