"Mister Moonlight, come again please
Here I am on my knees begging if you please"

Nem odázhatunk egyetlen percet se, elvégre szoros az ügymenet. Viszonylag korán nekilódulunk bájos négylábú kiegészítőmmel, Bogyesszal. Az 5-ös HÉV Margit híd, budai hídfő megállójáig még gyalogosan kolbászolunk el, onnan pedig a kötött pályán egészen Pomázig tart az első etap. A távolsági busz indulásáig ölünkbe hullt időt némi kricsmis aklimatizálódással múlatjuk takkra pontosan érkezve egy kisebb csetepaté szemléléséhez. A buszról történő leszállást követően a kiskovácsi kórház épületei melletti szolgálati úton már követhetjük is a turistajelzéseket, és nem sokat kell várni mire végre teljes vállszélességgel átadhatjuk magunkat a természetnek. A civilizáció utolsó mementója egy tanya, és az előtte az út mentén kihelyezett önkiszolgáló, becsületkasszás büfé (ezúttal out of order), amit elhagyva, gyalogságunk már sáros közegben és sűrű, lucskos avaron trappol előre. Az első percektől fogva érződik, hogy nem lesz leányálom, és a tiszta cipőről és ruházatról azért még nyomokban dédelgetett elképzelésemet is elképesztő gyorsasággal vethetem sutba. A Domini-forrás eléréséig (amely az első jelentősebb szakasz végi pihenőhely) egy patak kövein vagy foghíjas fahidakon kell „csak” olykor-olykor átkászálódnunk, közben kidőlt fákat kerülgetni, meg-megcsúszva a trükkös levélágyon. De pontosan ez a patak a mi vezércsillagunk. Csak ezt kell követnünk jó ideig. Bogyó szaktársam elejétől fogva büszkén hordozza a szájában a frizbijét. Néhányszor próbára tesz, hogy mekkorát tudok vele dobni, de legfőképp, hogy ő mennyire ügyesen tudja azt cserébe a levegőben elcsípni. Szóval ekképp és a természet aktuális kollekciójától lenyűgöződve vonulunk számolatlan métereken át egyre mélyebbre a szurdokba.

A közvetlen a Domini-forrás tőszomszédságában helyet kapott Élő-Áldott-Gyökér Emlékhely erősen kérdőjeleket dobál a fejem fölé. Elég sanszos, hogy valami irdatlan szakralitás meeting-pointja, de a rejtélyt bárminemű google-keresés sem igazán oszlatja el maradéktalanul. Mindenesetre kiváló etetőhelyként szolgál visszafelé. A buli azonban még csak most indul; megyünk bele a sziklakatlan sűrűjébe. A völgy egyre inkább szűkül, a sziklák viszont szemlátomást mind nagyobbak, több helyen csak a sziklafalba vájt falépcsőkön tudunk közlekedni. A végére már gyökerekbe, faágakba kapaszkodva küzdöm fel magam, minden minutában kockáztatva egy ízléses kis bokaficamot. A lábam alig tudom megvetni, inkább csak megvetni, hogy ilyen sután csetlik-botlik néha. De Bogyónak nincsenek ebbéli aggodalmai. Aztán csak egyenesbe hozom magam, miközben drágalátos kutyám már megint újabb tíz méteres előnyökre tett szert, és egy magasabb ormon pózol, kegyesen várva be a későn érkezőket. Tovább nyüstöljük hát a meredélyeket, egyre inkább megkérdőjelezhető lelkesedéssel (már ami a humán erőforrás részét illeti, a kutya-erőforrások alsóhangon is húsz szánhúzó kutyáéval vetekednek). Egy öles izomláz már most garantált, alighogy egy újabb termetes sziklakatlanhoz érkezünk, melyből egy vaslétra vezet felfelé. A térkép azt mondja, hogy az ún. Meteor-létrához érkeztünk. Vigyázat! Spoiler veszély. Bármennyire is csábító lenne az egyébként stabilnak látszó fémhágcsón fel-vagy alábonyolódni a szándékainkat megtorpedózza a tény, hogy kutyával vagyok. A barlangokat közben sorra nem leljük meg, és kezdem azt hinni valamit rosszul csinálunk, de a térerő és a GPS segítsége nélkül ugyancsak zavarosban halászgatunk. Többször kell irányt váltanunk, de életem kiapadhatatlan fekete örömforrása, Bogyesz egyetlen percre sem tántorodik meg, különösen amíg valamelyik játékszere pofazacskója szoros ölelésében megtalálható. Végül régészeti feltárások elkerített területéhez érkezünk, mintha már csak ez hiányzott volna. Itt legott újabb figyelmeztetés, hogy ’belépés csak saját felelősségre’. Pszt!!! Még keresik Árpád fejedelem sírját. Bogyó talán ki is ásná, de erre most itt nem adok neki esélyt. A komolyabb elkeveredést viszont elkerülendő (a turista jelzések mind elfogytak), visszavonulást rendelek el csapatainknak.

Azt hiszem így is felkerülhetünk a valójában aligha létező 'hónap turistája' örök rangadóra. Ha az az élő-áldott-gyökér cucc is úgy akarja persze.