But still they lead me back
To the long winding road
You left me standing here
A long, long time ago

Ritkán indulunk el kirándulni ilyen hajnalt hasító korai órán, de a szűken mért (és mint később kiderül elég lazán is értelmezett) csatlakozási lehetőségek valamint a célba vett látnivalókra szánt időkeret most ezt kívánja meg. A hajnali gyorsvonatból így majd még a jellemzően narancs színben játszó felhőkre és kondenzcsík pásztákra tekintgethetünk álomittas szemekkel, miközben a reggeli cidri borzongat. Az indiánnyár napjai a hírek szerint már meg vannak számlálva, így ezt a ziccert sehogy sem hagyhatjuk ki. Szóval eltávot adunk magunknak. Bogyó a szokásaihoz hűen hasal a padlón, mint valami túszdráma naívája és izgatottan nyugtázza a kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat, amiket a vonat kelt. Közben balról a nap korongja szúr szemet, jobbra meg már talpig ködben úszunk a Duna mellett. Nemsokára  már mindkét oldalon elmerülünk a ködben, lassan egy jól fotózott misztikus filmben kezdem érezni magunkat. Mintha csak elefánt szabadult volna el egy tejivóban olyan sűrű és fehér ez a köd, amiben szinte csak lebegünk. Az biztos, hogy David Lynch elégedetten csettintene a miliő láttán. Persze mire a szakavatott kolleginámmal levedlünk Simontornyánál lefordulunk a vasúti szerelvény öleléséből, a helyzet már némiképp tisztázódik. Tetszetős kivitelben toppan elénk a Tulipán Étterem reggeli kínálata, de csak egy rapid kávéhörpintésre maradunk. Ezt követően már a közeli szovjet hősi emlékmű mentén kavirnyálunk tovább, közvetlen Vörös hadsereg (!) és a Felszabadulás (!) utcák mentén. Ebben az időzavarban nem is csoda, ha megérik a perc a játékra, és mi is lehetne erre alkalmasabb terep, mint a helyi közért mögötti parkolórész? A távolsági busz csak egy óra múlva fut be a vasútállomás épülete mellé, így előírásszerűen buzdulunk neki, hogy frizbireptetésben és labdadobálásban merítsük az aksikat.

Amikor Ozora községháza megállónál lekecmergünk a buszról a sors itt is újabb félóra játékidővel ajándékoz meg minket. Mit van mit tenni, a vár csak tízkor nyitja kapuit, Bogyesz viszont rögvest ernyedetlen lelkesedéséről tesz tanúbizonyságot a Sió patak melletti tisztáson, és céltalan lendülettel lakja be a teret. Meg is tesszük a szükséges lépéseket a kapunyitásig. Egy egész nyugdíjas-különítmény előz be minket a beléptetésnél, ahol az is kiderül, hogy a fenti szintek kiállító termeibe csak ölebeket lehet vinni, nekünk a földszint nyújtotta tárlatokkal és büfével kell beérnünk a várfoglalás keretében.

A vár loggiás belső udvara elképesztő reneszánsz hangulatban tolja. Angyalszárnyú Puttó szobrok, Donatello Dávidjának másolata, a falakon buja vadszőlő-futamok és egy mélységes kút, mintha erre a múltidéző partire mindenkit meghívtak volna; ingerben nincs hiány. Íncselkedik velünk a látvány, és nehezen enged. A konyhai résznél tárlatvezetésbe csöppenünk, de aztán a földszinti kiállítótermek önálló vizitjére adjuk a fejünket. Bírjuk, hogy az élmény ennyire rábír a maradásra. A várbüfé pultos hölgy helyismeretére apellálva, további érdemleges látnivalók felől tudakozódunk, így az is kiderül, hogy bolhapiac van a faluban, és egy remek lángosozó. Egy további órára hitelesített állapotban tehát átvonulunk Bogyókával a falu főutcáján, ahol valóban jobbról-balról szakmányban figyelnek be a garázsvásár helyszínei. Az udvarokon szemérmetlenül kínálják százával a fűnyírókat, és kerékpárokat. Ez teszi ki a kínálat dandárját. Tekintettel arra, hogy ez minálunk nincs köszönő viszonyban a kereslettel, célirányosan csökkentjük a távolságot a beharangozott lángosozó irányába, amely a kerti törpék kategóriás gipsz figurák soha nem tapasztalt tárházával ingerel. A hot-dog és sör alkalmi menüjére esküszöm ezúttal, és reménykedem még egy ideig, hogy az udvarban szabadon bóklászó cicák, szám szerint kettő, nem fogják kizökkenteni a pad mellett békésen elfekvő macska-terminátoromat az ő végre elnyert lelki békéjéből. Naiv ábránd eleve. A kutya-macska ellentét ősélményét hangzatos kivitelben engedi nekem megélni Bogyó. Jobb is, és ideje is tovább állnunk. A menetrend szerint hamarosan tovanyergelünk Pincehelyre. A távolsági busz azonban nem igyekszik a segítségünkre; jó húsz perces várakozást követően belátjuk, hogy újabb két óra szakadt a nyakunkba, amikor is egy újabb busz ígérete esedékes. Minthogy a Sió partja egyszer már bevált, időközi választásunk újra erre a helyre esik. Visszatérünk a tett helyszínére, hogy végre Bogyó is megehesse a megszolgált ebédjét. Közben vesszük észre, hogy a szomszédos telek (valamikori gondozási központ és öregek klubja - nomen est omen) tárt kapukkal vár, szinte szirén hangon hív minket. Nem állunk ellen, úgyis dúskálunk az időben. Dúskáljunk hát a játékban is. Bogyó egyetértő buzgalommal csomagol át velem, aztán ellátom a báját. Ó, önfeledt, jámbor vígasság és gondtalanság, amikor még fel sem merül, hogy talán a soron következő buszjárat is kimarad. Ám a végzetünk nem hezitál. A helyzet fokozódik. Paprikásra kihozott hangulat kísért. Hajótöröttként kezdem érezni magunkat a kétségbeesés hirtelen kelt hullámai között, de vágyvezérelten nekivágunk ennek a majd’ tízkilométeres szakasznak Ozorától Pincehelyig, mert a következő és egyben utolsó lehetséges buszjárat érkeztére már nem mernék fogadni bármilyen jelentéktelen összegben sem. A szenvedélybetegek higgadtságával indulunk neki ebből a kispadra tett helyzetből, de végül zokszó nélkül hasítunk némi podcast hallgatása mentén, hatástalanítva szorult helyzetünket.

Pincehely. A hely, ahol alapból nem terveztem sokáig tartózkodni, most mégis itt rekedünk, mint foci-szurkolók az ordíbálás után. Hálás vagyok azonban a helyi kricsmiben feltünedező figrurákért, mintha csak Bödőcs, vagy Rejtő tollából vonultak volna fel. Elütődik az idő, aztán Simontornyát ezúttal kihagyva tiplizünk is haza. A vonatút onnantól kezdve baljóslatú, hogy a kalauz már a felszállás pillanatánál ránk rivall, hogy „szájkosarat tegye fel!”.

Sokan úgy hangoztatják a saját meggyőződésüket, mintha az a megkérdőjelezhetetlen igazság lenne, de ahogy látom mindig úgy van, hogy egy adott, értékítéletre érdemesült élethelyzetben mindig lesznek, akik ostoba, fölösleges, értelmezhetetlenül zavaros, hiábavalóan szánalmas, taszítóan ellenszenves megnyilvánulásnak látják ugyanazt a dolgot, amit megint mások lelkesítőnek, érdekesnek, támogatandónak, akár felemelőnek, figyelemre méltóan szimpatikusnak, megejtőnek, stb. Ezt érzem annak a játszmának a során, amit unaloműzésként is meg persze a maga praktikus okainál fogva űzünk, vagyis amikor a kalauz közeledése során kerül csak vissza Bogyókámra a szájkosár, majd rögvest szabadítom fel, amikor már elszelel mellettünk a rend és az utazás biztonságának éber őre. Persze észreveszi, persze rosszalja, és parázs vitát gerjeszt fel maga-magában a kalauz, amit talán valami régi kutyás trauma, vagy általában a frusztráltsága okoz. A valóság megnyilatkozásain borítékolhatóan kettéoszlik a megfigyelők tábora, mert az objektivitás illúzióját a jelenségekbe történő személyes belelátások, az egyéni tapasztalatok és hiedelmek is módosíthatják. Az emberi észlelés egyszerre tölti be a kamera- és projektor funkcióját is. És ez alól még egy olyan banális esemény sem lehet kivétel, minthogy viseljen-e a kutyám szájkosarat a vonaton, jóllehet lábaim kerítései mögött jámboran pihen el egy hosszúra nyúlt nap és talpalást követően kushadva. Legalább következetesség lenne ebben is, és mind a száz megkövetelné a százból, amivel képzeletbeli statisztikaként magamnak előhozakodok. De mindig csak 1-2 bakafántoskodó alak. Máskülönben szórakoztat a dolog. Az érvelések rendre az „ez a szabály” klisén indulnak meg, majd ha ez nem ér el kellő hatást (nálam az újabban erre lapraszerelt válaszom: „az is szabály, hogy ne lopj, ne csalj, ne hazudj és a politikusaink mégis ezt teszik szakmányban”), akkor jön a következő szint, pl. a „ha megharap, valakit engem vesznek elő”.. típusú, a mások és személyes érdekeket előtérbe helyező, már-már érzelmi síkra terelt érvelés. Ha ezt is sikerül elhárítanom, akkor szemlátomást már csak a megtépázott önbecsülés maradékaiért megy a huzavona, de törvényszerűen állnak ki mellettem más utasok is. Sokszor azt érzem, hogy nem egy szabály mindenáron történő érvényesítési szándékáról van szó, hanem egy minimális hatalomtól való megrészegüléséről, és az élet frusztrációinak kiventillásásáról. A saját jelentőségünk ilyen kistílű erőltetése egy idő után azonban inkább szánalmat kelt, és a teljes elengedésre sarkal.