So lay down your umbrellas
Strip off your plastic macs
You've never felt the rain my friend
'Till you've felt it running down your back

Ahogy vágjuk a centiket a nyár mérőszalagjáról, úgy fáradnak el a maradék esélyek és válik mind komorabbá az idő. Már péntek estére bekérezkedik a hidegfront Pestre. Azért még elmolyolok elméletben azzal, hogy mennyi hitelt is adományozzak ezeknek a hétvégére vonatkozó morcosabb előrejelzéseknek. Végül biztonsági játékosként, pulóverrel, esernyővel szedelőzködünk neki az útnak. Pláne, hogy reggel újra riasztóak a hírek: felsővezeték-szakadárok itt is ott is, jelentős késések a Dunántúlon, a Déliből pótlóbusz Kelenföldig... Végső soron egy baráti húsz perces késéssel kell beérnünk csupán, de onnantól kezdve meg már szinte piskóta az egész. A leszállást követő első témaként a szállás kérdése ugrik elő, pontosabban az egyeztetés az érkezésünk felől, amit én tolnék még el magamtól, csak hogy előbb a bándi vártúrát tudjuk le. Szállásadónk kérésére viszont előbb bejelentkezünk. Egy izmos háromnegyed órás utat kell megtenni az apartmanig ebben az indokolatlanul trópusira formálódott időben. Bogyesz áhítattal szemlézi a közeli városi focipályán a tucatnyi labda sorsát, de rögvest konstatálhatja is, hogy egy se lesz a szája pecke mostanában. Neki nem terem most itt babér, bármilyen ígéretes focista lehetne, bármelyik ország, bármely posztjára. Vannak biztosan olyanok, akik berzenkednének a gondolattól is, hogy a szállásuk közvetlenül egy temetkezési vállalkozással van egy helyütt, de mi kegyeleti okokból ezen nem fogunk rugózni. Amúgy is kutyabarát szálláshelyről vagy jót, vagy semmit. No, mégis valamit, ím a link: Éden Vendégház. A vállalkozásokat, így a szálláshelyeket is hatványozottan érintő rezsicsökkentés-csökkentés okán érhető a temetkezés képzettársítása persze, de a tulajdonos hölgy rafinált iránymutatásit követve szépen "visszamondom" az előzetes internetes (booking.com-os) foglalásomat, és így levont jutalék nélkül zsebbe fizetek neki. Érthető magyaros válság-vircsaft. Cserébe a trópusi klímát kezelendő s.o.s tusolással kezdek, mielőtt kirajzanánk az első várromhoz. Vagyis kezdenék, de előbb még a váratlanul beesett amerikai srácok és a szállásadó közötti tolmácsolásban jeleskedek egyet. Meg amúgy is épülnek a lelkes csevejek a növekvő számú vendégsereglettel. Egy roppant szimpatikus hölgytől így kell megtudnom azt is, hogy van olyan, hogy egy kutya ijedtében halszagú lesz. Hamisítatlan kutyapecérként a kérdőjelek még órákig legyekként hemzsegnek a fejem körül, de fenn nem akadunk; irány az első úticél.

Épp ideje, alig haraptunk bele még a délutánba. A távolsági buszállomásról a sűrűn kínálkozó opciók egyikével lelkesen huppanunk tovább Bánd felé, ahol megkapó tapsos belépő fogad. Legalábbis Bogyeszt. A falusi kutyák rendeltetésszerűen igyekeznek kikezdeni az ő közismerten strapabíró habitusát, Buddha-nyugalmát, és versenyt acsarkodnak a kerítések túlsó szegleteiből. Szóval a bevonulásunk tagadhatatlanul egy fényes antré. Röpke elrendeződés a térben, és hamarosan meg is pillantjuk a valamikori Essegvár felé vezető erdei utat. Kiváló időt futottunk már eddig is, és hozzá semmi turista-versenytárs. A magaslatra feljutva nyomdakész tájkép fogad minket, amit virtuális kalapsüvegeléssel kell nyugtáznunk. Körbe-körbe szalaggal hevenyészett módon lezárt ásatások nyomai, mintha csak éppen elszaladtak volna a régészek valami közeli kricsmibe a műszak végeztével. Legalábbis piknik- és játéktérré minősül most át nekünk ez a terep. Életem feketeöves zsákfoltja, úti paklim Jolly Jokere, Bogyó a pillanat öleléséből nem is akar egykönnyen kiszakadni. Hiába az őt minduntalan megtaláló légyinvázió, ő maga-magában úgy számol, hogy itt most akkor órákig eljátszunk. Egy idő aztán át kell írnom a számításait, hozzám is becsörtet egy alaposan felkorbácsolt éhségroham. Jólesik leöblíteni ezt az első élményt a közeli Kakukk Vendéglőben egy figyelemre méltó tyúkhúslevessel. A tálcán kínált Birdseye chilivel megküldve, és az egészet egy korsó sörrel is megtámogatva, míg szurokfekete együttműködő partnerem a pad alatt kibiztosítva várakozik.

​A Veszprémhez való visszakapcsolódásunkat hirtelen egy tetemes próbának teszi ki a netes menetrendben csak „kultúrház bejárati útként” aposztrofált buszmegálló felkutatása. Végül is egy helyi illetőségű, előzékeny és hozzá kellőképp beavatott személy segítségével csak megvilágosodunk, és rálelünk erre a furmányosan, a sztrádát a falutól elválasztó hangszigetelőfal tövében megbúvó megállóra. Pont jön a busz. De nem is hanyagolnám már tovább a királynék városának a bejárását. Amint visszaérünk Veszprémbe, meg is kezdjük a Szabadság tér felől közelítve a vár (ami sajnos átalakítás miatt zárva van) irányába történő alászállásunkat, ezt a mérsékelten céltalan ődöngést. Közben a város fogja magát, és levesz minket mind a hat lábunkról. Rövidesen a Séd-völgyi sétányon találjuk magunkat, hogy a Viadukt (Szent-István völgyhíd) szoknyája alá is benézzünk kandi szemeinkkel. Bogyó ellenállása miatt a Sintér-árok most kimarad, helyette máris öles léptekkel caplatunk a hívogató Benedek hegy felé, a kánikula mellékhatásait csillapítandó egy kivi vagy egyéb zöld ízű jégkásával. Tekintetünk hosszasan és alaposan habzsolja a vitán felül mindenre kiterjedő, egyben lenyűgöző panorámát; a Veszprémvölgyre, a város külső területeire, a Bakonyra, és (az ezúttal) a várnál a felújítás miatt dekkoló darukig látunk el. Nem lehet nem kiszúrni az emelkedőről ezt a nyüzsgő, színes ernyős beülős helyet. Azonnal tudom, hogy ez lesz a mi következő boksz-utcánk. A töltekezés, az olajcsere jól jön az ilyenkor. A Magyarország legszebb sétaútvonalának választott sétányán, a Séd partján megtaláljuk a számításunkat a Fricska étteremlakás és szeparéban. Javarészt a búzasör és a Csípős-mangó fantázianevű, gin-alapú koktél hathatós segítségével. Amíg ennek megiszom a levét, azt is meg kell azonban állapítani, hogy a kiszolgálás mesterien patent, valami olyan, amit legszívesebben hazavinnél. Bogyó még egy darab oldalast is kap a főpincértől, ami mégiscsak váratlan és meglehetős kedvesség.

A Labirintus kerteknél Bogyót feltételes szabadlábra helyezem.. El is bandázik némi időt a szintén itt sétáltatott eb-felhozatallal, de valahogy mégiscsak a saját szalagos labdájára esküszik megingathatatlanul. Így tévedünk el a Szent Katalin kolostor romjaihoz (itteni becenevén: Margit-romok). Ez a szinte minden sarokról előugró történelmi jelleg, patina és báj további lébecolásra, céltalan bolyongásra sarkal minket a Séd patakot övező dombokon és völgyekben. Veszprém Magyarország egyik legrégebben alapított városa (szinte egyidős az állammal), szóval csak volt ideje ilyen sokszínűvé és elbűvölővé fejlődnie. A végére ordas étvággyal kötünk ki az egyik sétálóutcán az I Love Tócsi néven működtetett food truck-hez (videó), amivel méltóképp lehet zárni a napot. Itt is, ahogy eddig szinte mindenhol ott virít a konyhai repertoáron a velő meg a csülök valamilyen formában, de a hely a mindenféle töltött tócsijáról, avagy lapcsánkájáról tűnik híresnek. Szakítva a hely diktálta szellemiséggel mégis inkább a gigászi kézműves hamburgerre mozdulok most rá, néhány tartalék sörrel az este további részére is betárazva. Látványkonyhai jelleg, barátságos légkör. Átsüt a személyes bevonódottság; érződik, hogy az üzemeltető-tulajdonos az, aki most itt készíti a gasztro remekeket. Sőt itt szinte a vendég is be van vonva a folyamatba, hiszen miközben készül a nekünk szánt fogás apróbb kérdezgetésekkel, igazításokkal történik a saját szájízre való finomhangolás is. Serceg az olaj, provokálva érkeznek az illatok miközben a kutyák etetésével kapcsolatos témákat vesézünk ki két további vendéggel. Első napunk élmény-csapját ezzel zárjuk.

A következő napi esettanulmányunk terepe Nagyvázsony, de az előzetes térképes elmélyülés alapján nem csak a Kinizsi nevével fémjelzett várat szemlézzük, hanem majd az Eger-víz menti erdei sétánk során utunkba kerülő tekintélyes templomromokat is. Újra egy röpke távolsági buszozásba bonyolódunk, és megint csak a falusi kutyák ovációjától övezve vonulunk egy darabig, mígnem a patak vonulata új utakra csábít minket. Bogyót ideje is próbaidőre bocsájtani. A játékok kerülnek elő sorra, indul a szokásos ügymenet, ám még mielőtt felpörögnének az események már át is kelünk a hídon, és nyitásra megérkezünk az elhangzó ígéretek szerint az év végére már fullosan glancba vágott várromhoz. Addig még ilyen szárnyaszegetten mutatkozik a látogatók előtt. Mi is csak úgy átabotában nézegetünk körbe, mert a jelen körülményeiben ide akár stopperórával is jöhetne az ember, olyan hamar végez az egyébként takaros épületmaradványok szemrevételezésével.

Tűzoltó jelleggel inkább egy közeli kiskocsmát keresünk, ahol a tágas teraszon szerencsésen újra kicsit a játszásnak adhatjuk magunkat át amíg a sör fogyatkozik. És indul az agyterpesz, a gondolatok távfutó versenye. Néha úgy érzem, hogy az isten, vagy Istenek valamit nagyon elcsesztek; nem teljesen odafigyelve túl sok lett a szenvedés az emberi világban, aztán gyorsan, hogy valamelyest helyrebillentsék a dolgokat, a kutyákkal álltak elő. Mi van, ha kis mellénk rendelt angyalok? Valamit helyrehozni, ami nagyon elcsúszott valahol? Szakrális titok ez, "a többi néma csend.” És ha már szakralitás, na azért sem kell messzire menni. Továbblendülünk. Az első templomromhoz erdei ösvényen kék turistajelzést követve vezet az út, a falu határában lévő temetőn túl. Ezt a kék felfestést követve egyébként a Szent Ilona kápolna és a Tálodi kolostor romjaihoz is eljuthatunk. De ne szaladjunk előre. Az első fogás egy Pálos kolostor, a Szent Mihály-kolostor romjai, vagy ahogy Bogyó kutyám tekint rá, remek akadályokkal teli játszótér. Mindenesetre ingerfogékony tájék, elidőzünk. Bogyesznak full szervíz, teljes panzió, részemre is itatás. Aztán csak befut ahogy kell egy orosz agár, Borisz. Teljes gőzerős kergetőzés bontakozik ki másodpercek alatt, beleszédülnek a gazdák, ha követni igyekeznek a szemeikkel. A kiváló idő sarkall a további erdei sétára, közben egy hatalmas réten szénabálákkal is pózólhatunk. Bogyó ma nagyon fotogén, csak úgy bűvöli a kamerát. A néhai Szent Ilona romjai inkább csak egy alaprajz sejtetése, de kóválygásnak abszolút megteszi, és mire az éhségérzet nálam is becsekkol már újra a Kinizsi vár mellett találjuk magunkat.

A Mátyás Udvar Bisztró  & Teraszon még éppen adódik szabad hely, és ennek nagyon örvendünk, hisz a legjobb páholyt kapjuk az IKEÁs kerti bútorokkal és sűrű virágágyásokkal megpakolt teraszon, valami tökéletes rálátással a vár négyszögletű tornyára (ami mint megtudom a Dunántúl legépebb állapotú késő gótikus lakótornya). A roma pecsenye a maga alaposan megspékelt fokhagymás túlkapásával meggyőzően hat az érzékekre. Saláta és szalmakrumpli mellett tündököl a cucc a tányéromon. Ez már haladó szint, ez a sok kényeztető extra. A sör is kiválóan fogy mellé. Bogyókám meg csak pislong mellettem amíg a habzsi-dőzsi kitart, minden cukiságát egy lapra feltéve. (De hát tudjuk, ő mindig éhes. Ezzel nem etet meg.) Viszont ezzel be is végeztetett, elgurulunk még a buszmegállóig a 77-es főútig, ahol még a busz érkezéséig a 20 Cafe Falatozóban boldogítjuk magunkat. Veszprémben a megmaradt délutánunkat egy a tegnapi naphoz hasonló körtúrával vezetjük le. A hivatalos nyári szezonzáró blogbejegyzés itt most végefőcímet és stáblistát kap. Konyec filma. Aztán átengedjük a terepet a hamarosan induló, izgalmakkal terhes őszi idénynek.