When I'm walking beside her
People tell me I'm lucky
Yes, I know I'm a lucky guy

Miközben én fejben kinofób kalauzok kezelésére trenírozom magam, Bogyó az évad talán legjelentősebb simogatás-arzenáljára tesz szert az utunk során. Már ahogy elfoglaljuk az ülőhelyünket a vonaton menetrend szerinti pontossággal érkezik az áthallásos „meg szabad simogatni?” kér(d)és. Átszállásunkat követően  a gyöngyösi vonaton aztán a helyzet csak tovább fokozódik; Bogyesz talizmánszerű minőségbe lép át, és komolyabban kezd felmerülni bennem, hogy kegyhellyé akkreditáltatom, figyelembe véve az irányába megnyilvánuló lázas érdeklődést. Sorra érkeznek a gyerekek, hogy szabad-e simogatni, meg hogy hogy hívják, és mennyi idős. Láncreakció indul be a szemem előtt, szinte sorszámot lehetne húzatni ahhoz, hogy a kutyám elé járulók a tiszteletüket leróhassák. Négylábú Kába-kövem mindenesetre az éves simi-készletét gazdálkodja ki ezen a rövid szakaszon habzsolva a megkülönböztetett figyelmet.

Gyöngyös, leszállás. Az állomásépület előtt még meghitt búcsúzkodó simogatás-zarándoklat Bogyóhoz. Ahogy Mátravasút kisvasút állomása mellett elhaladunk rögvest biztossá növi ki magát egy majdani újrázási szándék is ide. Jómagam fejenként egy sörrel beérem a távolsági busz érkezéséig (a 10-es kocsiállásról 10:00-i indulási időponttal, hogy minden klappoljon). A Budapest-Eger távolsági buszjáratra kapcsolódunk rá, és már-már  szabatos ültetési rendben rendeződnek soraink. Mi is helyet kapunk, sőt előzetes eligazítást és idegenvezetést is egy kedves idős hölgy jóvoltából, aki a fiát jön meglátogatni Kisnánára. Közben a visontai erőmű kéménykötésű látképe, míg a másik oldalon a Mátra mértani sorozata illan el. A vegytiszta falusi jellegre kerekes köztéri kutak erősítenek rá. A kisnánai várrom, ha akarna sem tudna elbújni, legalábbis egyből kiipiapacsozza azt bárki turista fia, hisz ahogy kiköp minket a busz, már csak vagy száz lépés, és szó szerint toronyiránt helyben is vagyunk. Előbb még a három szobában összefoglalt helytörténeti és néprajzi tagozat állófogadása (tájháznak kialakított szlovák parasztház), majd a jegypénztár/ ajándék bolt fülkéjén hámozzuk át magunkat. A belépti díj 2000 Ft, de a megannyi szuvenír opció további költekezésekre csábít. Mégsem járja, hogy majd végül patkolt tojás nélkül térjek haza, ezt bárki könnyen beláthatja és egy a magyarországi várakat listázó, bár valamelyest sután kivitelezett térkép is birtokomba kívánkozik. A vár bejárása olajozottan, és immár Bogyó rabláncaitól mentesen megy végbe alig egy óra alatt. Nem mintha bárki is az ötödik sebességbe kapcsolta volna túra-duettünket, de valahogy így kapjuk el a fonalat és a gépszíj bennünket. Bogyó, mint a lelkem területi képviselője hanyag eleganciával tüsténkedik előttem, és kóstolja elő a különböző termeket. Felfedezéseink az egyik torony különböző szintjein kialakított kiállítótermekkel kezdődnek, majd borospincei hűvösség és egy jelentősebb lapidárium fogad. A Magyarországon talált legnagyobb opál tényleg termetes terméskő, és úgy tűnik  minden követ megmozgathattak a régészek is. A vár melletti térrész fái alatt aztán kisebb játékba bonyolódunk még indulás előtt. A bejárathoz időközben otthonkás néni települt ki zsebrádiójával, és lekváros-szörpös terülj-terülj asztalkával. Som lekvárral gazdagítom a repertoárt, ma úgyis csak úgy gyűjtjük a trófeákat. Csak egy kis felhajtás a busz indulásig. Legalábbis sörből a Léna Vár Büfében, ami üvegtigrisszerű jelleggel, lakókocsi kialakításban szolgál frissítőkkel és gyorskajákkal. Az optimális busz járatsűrűség kényeztető körülményei között tervezgetjük a továbbiakat, a két faluval arrébb helyet foglaló Markazra vonatkozólag.

Kezdem azt feltételezni, hogy néhány kiválasztott település titkos szövetségre lépett a kultúra serkentésére ezekkel a változatos formákban testet öltő könyv-csereberélő vagy a könyvek ingyen elvitelére kapacitáló tékákkal, polcokkal, sarkokkal vagy zugokkal. Kisebb transzba esés ahogy lefuttatom a szemeimmel a keresést, hogy végül Svejk kalandjaival gazdagítsam a házi könyvtáramat.  Szívem egyetlen köteles példánya, Bogyó azonban nem a kultúrára éhezik ezekben a pillanatokban. Az etetést a Vadász nevet viselő söröző-borozóban ejtjük meg, és miközben háztáji alapigazságok röppenek az éterben a telefon töltéséről is gondoskodhatunk. Bármelyik eddig adatott útbaigazítás szerint egy bizonyos Nagy-Kanyarig kell eljutnunk onnan meg már a turistajelzések szolgálnak további útmutatásul. A faluból a Dobó István utcán keresztül kezdjük a cél objektum megközelítését. A beharangozott Nagy-kanyarnál merőben pazar látkép toppan elibénk egy termetes feszület mellől. Ez utóbbi már a várig elvezető kálvária jelzése, a stációkat kisebb márványlapokba karcolt ábrák jelenítik meg pár száz méterenként. Közben magam is összehozom a saját külön bejáratú összeomlásaimat, percekre meg kell állni lihegni és bőszen homlokot törölgetni. Közben Bogyesz már szabad mancsot kapott, és kilométerhiányosan oda-visszázik, amíg én egy fánál épp a tüdőmet igyekszem kiköpni.

Mielőtt számra tolulhatna egy előre le nem egyeztetett cifra körmondat, már felsejlik a remény, és előbukkannak a szebb napokat látott Markaz vár romjai. Egy újabb víztározós hátterű várrom, ebből a szempontból a hasznosi várromot idézi fel bennünk. Ugyancsak turisták által alig látogatott magaslati pont, ahol a panoráma viszont búsásan kárpótol. El is fotózgatok alaposan, aztán csak kiszelektáljuk magunkat a pillanat öleléséből, és visszavergődünk a falu víztározójáig. A ceremónia részeként Bogyesz még megmártózik a habokban, elfogyasztjuk maradékainkat a kor korhely szellemének megfelelően, és végül a keretes szerkezeteknek áldozva búcsú körre még betérünk a Vadász című egységbe.

Joggal nyugtázhatjuk, hogy társulatunk a mai kalandokkal is meglépte a remélt ingerküszöböt, ezt látom legalábbis ennek az elcsigázott kutyának a tekintetében az úton hazafelé.