I've been across to the other side
I've shown you everything, I got nothing to hide
But still you ask me, do I love you?
What it is? What it is?
All I can tell you is it's all show biz

Több oldalas Jókai tájleírásért kiáltó lankák között surranunk a félóránként induló zónázó vonatok egyikén. Az út időben egy órányi, és különösképp elenyésző, ha olyan jelentős dolgot tanulhat közben az ember, minthogy egy konkrét vonatra váltott jegy ugyan még 4 órán át érvényes (lekésni, elaludni ér), azonban egy korábbira felszállni már konkrétan bünti-esélyes. Szerencsére a fiatal kaller srác csak rávilágít mindezekre. Elég meggyőző értetlenséggel pislognom, és nem él a feláras pótjegy-vásároltatás lehetőségével. Arra azonban hathatósan unszol, hogy egy újabb jegy-kombót váltsak a következő állomástól a szóban forgó járatra. Mielőtt bárki is kimondhatná, hogy „Esztergom-Kertváros” már meg is érkezünk a végállomásra, ahol a lekászálódást követően sebbel-lobbal valami alkalmas szisztémát választanánk a továbbiakhoz, de még telefonos segítség ellenére is sikerül ráérősen elcsalinkázni. Bundás vagabundus társam, Bogyó még kézi vezérlésen, de hamarosan felfejlődünk a Duna mentére, ahol is a Kis- és Nagy Duna Sétány csapásirányokon túl a Gesztenye Fasor hívogat minket új jelszavakkal. Le a pórázzal! Szabad a gazda.

Rövid sétát követően, és addigra már frizbizés ittasan meg is érkezünk a Duna partjához. A szemközti oldalon sok emeletes ormótlan tömbházak sorozata tépázza a panorámát. Tankönyvszerű, rutinos, szinte már szakrális megmártózás a nagy folyó szegélyében. Kihagyhatatlan élmény, csakúgy mint az azt üzembiztosan követő bundarázása érzéki távolságból. Aztán tekerünk a potméteren, hisz pótlólagos méterek várnak még ránk. Ideje továbbállni (a sarat). Harci alakzatot veszünk fel együttműködő partneremmel, életem üde (nem mikszáthi) fekete foltjával, a túlbecézgetés állatáldozatával, Bogyesszinával, és végigmaszatoljuk a parti sétányt a belvárosig. 

A neve alapján a szimpátiaszavazást kapásból megnyerő Sörakadémián folyatom tanulmányaimat, szövögetve a következő fordulatokat. Közben Bogyó idillien rágicsálja a bátorítására elővezetett Ranchos falatokat. Kopogtat az éhkopp nálam is, egyre karakánabbul fészkelődve tudatomba, ám a rendtartás úgy kívánja meg, hogy előbb még telefonom fényképezőgép funkcióját etessem meg a főtéren. Így még pár kötelező fényképtéma becserkészése és kíméletlen levadászása van a terítéken. Aztán teszünk magunkat egy szívességet, és bár felkészületlenül érkezünk, ami a kutyabarát éttermek előzetes listázását illeti, de elég hamar találunk egy kis barátságos éttermet, és vele enyhülést is egy kiadós cigánypecsenye és sör formájába.

​​Az utunk egy római mérföldkőtől indulva egyre meredekebbre vált, a Szent István lépcsőn kaptatunk mind feljebb, elhaladva az ország legnagyobb napórája mellett a Szent Tamás-hegyig, ahonnan a város látképe azonnal visszaigazolja energiabefektetésünk jogosságát. Újabb kanyar a vár felé, ahol egy tilalom-piktogram fogad. Kutyával nem lehet behajtani. Érthetetlen. Bogyó azonban nem sértődékeny, zokszó nélkül vonul velem tovább a bazi nagy bazilika irányába (Európa harmadik legnagyobb főszékesegyháza, az ország legnagyobb egyházi épülete, sőt ezzel a röpke 100 méteres vertikális kiterjedésével a legmagasabb épület címet is birtokolja Magyarországon). Deszantunk jól bejárja a parkot, megnézzük a Szent István megkoronozása szobrot. Itt a tavasz, dagad a zászló a szélben, fullos, nyomdakész panorámával szemezünk, aztán csahosomnak is elérkezik a hivatalos etetés ideje. Bogyó rendeltetésszerű használatának megfelelően a magunkkal hozott játékok is rendre előkerülnek. A soron következő mutatványokat biztosítókötél nélkül hajtjuk végre, szabadon hajkurássza a parkban a labdáit, alkalmasint kergeti a galambokat (és őrületbe a gazdáját). Közben persze hamisítatlanul gazsulál alkalmi közönségének, mintha csak fogadóórát tartana az eléje járulóknak. A cukiság nagykövete posztját bitorló bizalomgerjesztésre játszik a bazilika tövénél felvert átmeneti tanyánknál.

Aztán csak nem húzzuk tovább, és nekigyürkőzünk ennek a könnyűszerrel áthidalható távolságnak. Ami bujtogat, ami nem, megyünk: irány a Mária Valéria hídon keresztül Szlovákia. A Felvidék egyik első bejelentkező darabja a bájos kisváros, Párkány. Bogyó taníthatatlan elánnal rongyol a hídon, talán érzi is, hogy ez egy történelmi léptékű pillanat az életében, hisz mégiscsak az első külföldi turnéállomása lesz. Az első adandó pénzváltónál fel is vásárolok gyorsan 15 eurót, biztos, ami biztos alapon, ki tudja mi lesz majd a szemünk szájunk ingere (és még mielőtt tovább romlana a forint). Ezzel a vezércsellel nyitunk, hozzá a pult mögötti kedves hölgy még kocsmatúrás tippekkel is ellát, mint valami készséges tour inform irodista. Örvendezünk, és lassított eljárásban ődöngünk tovább. Kötelékünk közben szüntelen díszszemlét tart. Minden smakkol. Bogyesz kifejezetten jól alkalmazkodik a helyi körülményekhez, ahogy hallom egészen ízes palócsággal nyomja már meg az a-kat a vaúban, amikor alkalomadtán kikanyarodik belőle egy-egy észrevétel. A kiújult tavaszra való tekintettel fagyizunk egyet, írd és mondd 80 euró centért gombócát. Kutyával nem mehetünk ugyan be a Vénusz Cukrászdába, de az alkalmazott nagyon figyelmes, és külön szervíroz egy kisebb adagot Bogyónak, amit ki is hoz neki. Rövid szóváltások, kedves érdeklődések. Sörkülönlegesség-fetisisztaként aztán a sétálóutcát vesszük célba, a Rooster Pub-ban és a Green Pub-ban ízlelgetem a szlovák és cseh cseppfolyós kenyerek színe javát, és végül egy gin-tonikkal koronázzuk meg a pillanatot. Szóval helyzet van. Aztán záróakkordként még kedvet kapok némi vásárolgatásra a közeli boltban, felhalmozni csokikat, rágcsálnivalókat a továbbiakra.

Ezzel bontjuk száguldó cirkuszunk sátrát. Elégedetten az első kitekintésünkkel, be is tárazva további külföldi, messzemenőbb tervekkel a következő évadokra.