You and me together
Nothing feels so good
Even if I get a medal from my local neighborhood
I won't need a castle, they've got castles in Versailles

Már a vonat indulásától kezdve szövegezem fejben a hathatós ellenérveimet (mint a viccbéli, gereblyét kölcsönkérni kényszerült nyuszika), hogy ha esetleg megint csak egy vérmes kalauzt fognánk ki, aki foggal-vassal ragaszkodna a szájkosár alkalmazásához, akkor jól megmondhassam már a magamét, ám zökkenőmentes kenterben tesszük meg utunkat a máriabesnyői célállomásig. Így nem is kell a nyilas korszakkal példálóznom az amúgy jelentéktelen, félórányi utunk során, de bízom benne, hogy az egyre izmosodó és jó előre bekészletezett riposztok egyszer még aktiválhatóak lesznek. Különben is már, le a lépcsőház effektussal!

Szóval fokozott lélekállapotban köp ki végre minket a vonat. A vasútállomáson meg már Mária szobroz és köszönt is bennünket emblematikusan, mégiscsak a magyarországi Mária-kegyhelyek közül a második leglátogatottabb zarándokhelyre tévedtünk. Mint mondják, a kegyhely is csak egy hely, ám mielőtt még bárminemű méltatlan, szóvicc-gyanús gesztusokkal operálnánk, rövid terepszemlét követően felfedezzük a célunk felé vezető utat. A faluban kutyaugatások pingpongja kísér minket Bogyó hatósugarában jobbról is meg balról, ő azonban nem engedi kizökkenteni magát, és a hármas főutat is átszelve könnyűszerrel érkezünk meg a híres bazilikához. Méltó hely Bogyó szabadon engedéséhez, gyorsan szájába is gyűri a frizbijét, és jó tíz méterrel előttem töri az utat. A temető után egy elvileg a turistáktól elzárni szándékolt lakópark érkezik, és ezt egy figyelmeztető tábla is mutatja: eddig, és ne tovább, hisz kamera meg kutyás őrszolgálat, miegymás. Természetesen fittyet hányva haladunk tovább; a Google-térkép csak nem tévedhet, és ennek szellemében érkezünk meg lassacskán az erdei útszakaszhoz. 

Mielőtt azonban még az autópálya alatti aluljárón keresztül elérnénk a babati tavak szétszéledt elemeit, még letérünk egyet balra, hogy a betyáros Pap Miska-kútnál vízutánpótlást nyerjünk. A turistaszám innentől kezdve látványosan emelkedik, és a műúton olykor kocsiforgalommal is számolnunk kell. Bogyesz, az én külön bejáratú koloncom labda hajkurászással üti el az időnket. A jobbról mind egyre feltünedező tavak felszíne néhol teljesen befagyott, máskor meg úgy tűnik, hogy nem született végleges döntés a halmazállapot felől, és köztes megoldást választva hibrid üzemmódban tetszelegnek. De ezt most nem is zargatjuk, csak szeljük a métereket, és hoppá, egyszer csak valóban kikukkant a fák takarásából ez a szemrevaló istállókastély, javarészt persze ledeszkázva. Düledékek és pazar épületelemek sajátos konstellációja ez. Többen is kutyával érkeztek fejet hajtani a maradványoknak. Oh, talán be kellett volna mászni az ablakon..! Akkora egy átbizsergető érzés kavirnyál rögvest fel-alá bennem, és azóta is. Aztán elül ez is, és podcast hallgatásban fordulunk is már vissza, hisz közben alaposan flamós is lettem. Vándorcirkuszunk egy tetemes gyaloglást követően a már gödöllői illetőségű Sziget Vendéglőnél sátorozik le, ahol a baconba tekercselt csirke és a görög saláta rendkívül meggyőző i-t tesz a pontra. (Ami még a legjobb családban is felkiáltó jelnek számít.) Akkora a tömeg, hogy örülünk, hogy egy egyébként tegnapi lagzis aprósütemények és sós rágcsálnivalók tárolására szánt szolgálati asztalnál helyet tudnak nekünk biztosítani, amit hálásan fogadunk el, a búza sör is jól csúszik, és fáradhatatlan vigaszom végül is csak elpilled, az asztal alatt vajmi kevés problémát okozva a fel-alá rohangáló pincéreknek. Az étel remek, frissen sült minden ízében, bár a görög salátának a vélhetőleg balzsamecet okozott némi különös felhangot, de így is abszolút vitte a prímet a két megfáradt turista szemében (no, meg szájában). Az éttermi remek kétharmados többségét ugyan el tudjuk fogyasztani, de a többit el kell csomagoltatnunk, hogy még másnap is megidézhessem a hely szellemét.