But tomorrow may rain, so
I'll follow the sun

Már hétfőn el kezdem hergelni magam, mint egy box-mérkőzés előtt az ellenfelek egymást, érzékelve, hogy mennyi minden látnivaló lesz itt, csak győzzük majd lábbal, és manccsal. Sebes beszerzése egy Bogyó-abajgatására és a lelke nyugalmának megzavarására alkalmas vízipisztolynak, valamint valami süllyedésbiztos labdának. Ez utóbbi mint később kiderül kutyaharapás ellen már a legkevésbé sem optimális megoldás. Különben is, valahogy mindig kiszimatolja őBogyósága, ha bármi neki szánt holmival térek haza a táskámban, ám a vízipisztoly bevetésére akkor is csak jókor, jó helyen kerülhet majd sor. A kutyákat lelövik, ugye?

A gurulós táskával kiegészült konvojunk nagy erőkkel veti tehát magát a Déli felé tartó metróvonal irányába, ahol egy kedves fiatal lány segítségével oldódik meg a mozgólépcsős manőver; ő a táskám felemelő élményéért én pedig Bogyó ölbevételéért vagyok felelős. A szokásos utazást megelőző izgalom mellett még valami baljós érzés kóborol bennem szórványosan. A vonaton idomítom ezt az állapotot némi sörrel, szendóval, de az út így is rém hosszadalmas. Igazi utazó ügynök létforma, bár elébb még egy intermezzo erejéig dísz-Pécserek leszünk. Némi tétova kavargást követően a busz után már rohanás. Megugrott léc. A légkondimentes távolsági buszon a maszk viselés ügye hivatalosan is elesett. Gyakorlatilag mindenkiről patakokban ömlik a verejték, és a forróságtól már-már önkívületi állapotban futunk be végül Orfűre. Végülis csak 5 óra teljes harci felszerelésben, de a környezet sokat ígérően fogadja a megfáradt utazókat.   

Szállásadónk készséggel el is gurul értünk a közeli kisbolthoz, ahol a szimpatikus és vélhetőleg már 40 éve ott serénykedő Marika és Erzsike nénik szolgálnak ki a délután néhány kellékével. A Naposházak széria naposdombi Levendula Apartmanjában kapunk szállást. Bogyó, életem "enyhítő körülménye" rögvest felfedezi a házhoz járó dimbes kertvonulatot, ahol még egy kültéri kemence is lesben áll, valamint néhány levendula bokor segít értelmezni az apartman elnevezését. A kvartély pöpec, antikolt hatású bútorokkal és rusztikus elemekkel bűvöl el, de a légkondi és a kurblival kihajtott napernyős kinti sarok bizonyulnak mindvégig a legmeggyőzőbb elemeknek. Rövid elrendezkedés és zuhanyzás követően valami medvehagymás étek után indulunk neki, mivel ez a hely erről is nevezetes.

Egy a kábé Ica presszóval egyenértékű gyakorisággal előbukkanó név, Muskátli étterem. Itt próbálunk szerencsét, ami a medvehagymás-sajtos csirkemellfilé és hozzá kovi ubi formájában köszön vissza a tányéron. Pazar. Hozzá kellő alapozás a későbbi közös fürdőzésünkhöz. Ehhez nem is kell sokat kutyagolnunk, a sarkon túl már mászhatunk is be a nádasok között. Bogyó először féltő szemekkel követi a vízben történő elmerülésemet, ám aggódó csaholását merész tettek követik, és utánam úszik. Ilyen körökből a naplementéig számolatlan, hogy aztán a végén a nap is belehuppanjon a Pécsi tóba. De csak a következő reggelig...

Az ébredés után a fürdőszoba járólapján és a kilépő szőnyegen fel-felbukkanó vérfoltok bűnügyi helyszínelők bevonását ugyan nem igénylik, de némi takarítási akciót feltétlen. Mondhatni a félig nyílt pisztáciákra hajazó kagylók, kőtörmelékek, és nyomokban üvegdarabok mélyenszántó emlékével a talpamon jöttem el a tegnapi partszakaszról. Hisz' mindig kell valami talpalávaló. Például a mai napra egy tetemesebb túraszakasz. A tulaj srác programot is ajánl a nap végére, minthogy Szent-Iván éjjelét az Orfűi malmoknál koncerttel és tűzugrással ülik/ugorják meg. Erre még később visszatérünk.

Most viszont ideje Bogyó megfelelő be/el- és felvonuló zenéit  gyakorolnunk menet közben az övre passzintos mini erősítőm segítségével, és mint kiderül a rock 'n' roll áll neki a legjobban. Kiválóan rogyaszt, és elvitathatatlan tehetséggel járja a ritmust miközben a hangulatos egysávos úton megkerüljük az Orfűi tavat (sajnos kutyával ez bevehetetlen), majd az Orfűi faházakat követően csupán néhány kacskaringó és ím a megnyerő Orfűi Malmok együtteséhez érünk. A Garat étterem is ezen malmok szerves része, mondhatni igazi epicentruma: mutatós fogadóépület, helyitermék bolt, kávézó, koncerthelyszín, és söröző-falatozó. Az étlap egyik szimpatikus elemét veszem célba. Sancho Panza eledele, talán ez a neve, legalábbis rímelne így utólag is a helyszínre. Kolbász, töpörtyű, zöldségek és helyi süttetű friss kenyér, ám hozzá a magyarhertelendi kézműves sör már nekem kissé zavaros. Az ajándéktárgyak közül viszont örömest kerítek némineműt sorra. Hopp egy „I” jelzésű karlánc, meg is van a tipp a hozzá való karhoz.

A közben belénk botló Vízfő-tanösvény, a maga cirka 1 km hosszával talán csak nem fog ki rajtunk, főleg ahogy ezzel a megnyerő pallósorral indít pár száz méterig, majd az impozáns, bár számomra egyfajta organikus építészeti kérdőjelet is formázó Forrásházig vezet. Az erdőben, a csobogó patak mellett minden perc üdítő, végül még a Kistó Étteremben töltekezünk az utolsó merítkezések előtt, és ahogy az este megkívánja, csatlakozunk a Szent-Iván éji álomhoz is, mert a "lándzsarázó avoni hattyú" se kívánhatna többet.

Nem remélt sokaságban, középkori zenei milliőben teljesedünk ki hát a malmoknál, tudva hogy ez az utolsó este, még a lokális pálinkával is kacérkodom. Végül a pogány hagyomány szerint jókor meggyújtott tűz fölötti ugrabugrálásba való belebambulás a program utolsó zöme. A tűz talán valami olyasmi mint manapság a tv-be/netezésbe való elmerülés; persze a bambulás művészi foka, de mégis talmi elragadtatás. Maradnánk még..

  ...de az éjjelek most már, ahogyan az árnyaink is szemmel láthatóan csak nőnek.