We're like a train that's left the tracks
The world is falling apart
I'd gladly help to put it back
But tell me where to start

Egy óra zónázó a festői Szobig. A kalauznő erélytelen szózata szájkosár tárgykörben úgy pereg le rólunk, mint az esőcseppek a vonat ablakán. A szobi levegőt nem sokáig élvezzük, érkezésünket követően pár perccel már roboghatunk is tovább a szépen csengő nevű községig, Kemencéig. A buszmegállóban már a kiszuperált műanyag orvosi rendelői székek megadják az alaphangot, és óhatatlanul becsatlakozik jobbról-balról a falusi kutyák népi kórusa is. Bogyó, az én kis rezidens bulibáróm, mint palackból útjára engedett szellem tör előre, lendületét semmi nem veheti már vissza. Ő az a fajta, aki amúgy sem szeret lassúzni, így alig tíz perc és már a Csarnavölgyi Sörözőben találjuk magunkat egy jó Pilsner társaságában. Kell egy kis Bogyi-gógyi amíg leesik neki, hogy most itt megállapodunk. Közben a csapos hölgy egy az alaphangulatunkra ráülő információt oszt meg velünk, miszerint vadhajtás van folyamatban valahol a környéken, tájékozódjunk előre és legyünk óvatosak. Aggódó szemekkel görgetem hát a telefonom kijelzőjét, és rapid mód fel is vetetem magam az „Akik szeretik a Börzsönyt” Facebook-csoportba az első kézből beszerezhető pontosítások, esetleges helyszín-megjelölések érdekében. Csak nem kéne egy ilyen szép napon holmi vesztőhelyre keveredni, az elég farfekvéses szitu lenne. Ennek fényében csak félgőzzel tartunk kifelé a faluból, követve a Kemencei Erdei Múzeumvasút nyomvonalát, és csak amikor már teljes bizonyosságot nyerünk, hogy nem lehetünk akaratlan trófea a tervezett útvonalunkon merünk jobban nekilódulni.

Bogyó is lekerül a rabláncáról. Egyúttal az is kiderül, hogy a kisvasút még téli álmot alszik (álmában talán csilingelve egy kicsit), így aztán partizán akcióra vetemedünk a szitáló esőben; pereputtyunk a vágányon egyre nagyobb lelkesedéssel csurdogál tovább, sikeresen átadva magunkat a kibontakozó élménynek. Vasúti talpfákon és a zúzott kő töltésen trappolunk előre, a Kemence-patak közeli csordogálása mentén. A töltésről villan be, hogy a telefont is tölteni kellene majd még mielőtt visszaindulunk. Elhagyjuk a falut és az egyébként nyaranta biztosan gazdag turisztikai életre utaló kempingek füzérét. A Nagyvölgy strand tövénél egy fedett pihenőhelyre bukkanunk. Bogyó megetetése is időszerű, így két labdaüldözés között kétpofára falja a tápját megfűszerezve a hangulathoz illeszkedő rádióműsorral a hangszórómból. Egyre inkább vadromatika környékez minket ahogy emeljük a csapásszámot, és haladunk a kisvasút nyomvonalán. Turista egy szál sem egészen a Feketevölgy Panzióig ahol a kisvasút végállomása is van rendesen. Egy piros tábla jelzi ennek a kisvasúti pályafutásnak a végét, ám azon túl kezdődik csak igazán a történelmi visszatekintés. A túra terepe igencsak érdekes színezetet kap. A természet és az idő vasfoga már két vállra fektette a vasúti sínpár maradékait és az ekképp visszahódított környezetben kicsit mi is betolakodónak érezhetjük magunkat. Szinte meg se akarunk állni ezen az olykor-olykor valódi akadálypályának minősülő szakaszon, csak amikor már fizikailag lesz képtelenség tovább hatolni a mélyebb bugyrokba. Ez a véletlen már-már időzítéses jellegű; végszóra érkezünk vissza a távolsági buszmegállóhoz. Amit látni érdemes volt, azt már úgyis bezsebeltük, de nem mondanánk nemet egy repetának, amikor már a kisvasút is újra hadrendbe van állítva, és kiderül az is, milyen mélyre vezet ez a nyúlüreg.