Jet, with the wind in your hair
Of a thousand laces
Climb on the back and we'll
Go for a ride in the sky

Az első repülőgépes emlékem meg azt hiszem az a debreceni vidámparkos Li-2-es szovjet repülőgép volt, aminek a pilótafülkéjébe szerencsésebb alkalmakkor be tudtál mászni a többi gyerek között, és olyankor már nem számítottak az elvarázsolt kastély termei, vagy a kisvasút; megvoltál. Kisgyerekként egyébként is nagyon szerettem repülőt hajtogatni (”repülő, repülő, repülő..!”), de most amikor egy kutyás túrákat népszerűsítő oldal szolnoki bejegyzése kapcsán szembesülök azzal, hogy egy egész rakásnyi vasmadarat vonultatnak fel egy ilyen hatalmas alapterületen, és ami a fő: végre itt egy full kutyabarát múzeum, nem lesz kérdés, hogy Szolnoknak vesszük az irányt. Norbi barátom is kérdezgetem előtte, mi minden való a szülővárosában kutyásoknak. A Tisza mindenképp: bármely pontjánál is ragadjuk meg, a part menti sétányok menthetetlenül lenyűgözőek, és a kutya is szabadon futhat versenyt a Tisza sodrásával.

Utunk a Keletiből indul. Az állomásnevek alapján biztosra veszem, hogy ezen az útvonalon most jövünk először, és miközben Az aranybogarat olvasgatva kényszeres simogatásokkal töltögetem Bogyó merülőfélben lévő aksijait, tízre be is csorgunk a (szoba)festői Szolnokra. Deszantunk első bájos pihenő- és közös pisilőhelye az Eötvös tér. A képeslapokra kívánkozóan daliás víztorony tövénél meghúzódó park alkalmasnak bizonyul némi elrendeződéshez és Bogyesz előzetes kimozogtatására. Azt figyeltem, hogy újabban már módszeresen keressük a még viszonylag nagyobb településeken is azokat a helyeket, ahol javasrészt magunk lehetünk. Kvázi elvonulhatunk, gyér a forgalom, és hirtelenében Bogyó is szabadon garázdálkodhat. Ezért most is Tisza lappal indítunk. Anno voltam többször már itt, és emlékszem, a Tiszaliget hangulata különösen megmaradt. Visszatérni most ide kicsit olyan, mint emlékeztető oltást kapni. Közben Bogyó megkülönböztetett figyelmet zsebelget be, akármerre járunk. Mintha szinte csak megbeszéltük volna előre, úgy robbanunk be egy több kutyásból álló alakulatba, ám a laza szaglászást követően már csak a frizbi, és egy új kedvence, egy szalagos labda áll az érdeklődése homlokterébe. Így múlatjuk az időt, laza csordogálással közben a következő állomás felé. 

Kötelékünk újabb bevetési területe ugyanis nem sokat várat magára, egy műemlék jellegű, impozáns indóház (felvételi épület) szolgál a RepTár múzeum beltéri kiállítótermeinek, az ajándékboltnak, és büfének az alapjául. Felszállási engedély megadva, és én is megadom magamat. Ha szét kellene szálazzam a hangulat meghatározó elemeit, az a gyermeki elragadtatás és annak a felismerése, hogy mennyire keveset is tudok ezekről a monstrumokról, meg a működésükről, és ez tiszteletet követel. Bogyó pókerarccal tűri, ha alkalmanként megtöröm a ritmust a kiállítási táblák olvasgatásával, ám van, hogy nekem kell visszarántanom, ha éppen egy repülőgép pilótafülkéjébe akarna bezsúfolódni. A büfé, ahogy ilyen helyeken az lenni szokott enyhén túlárazott, de az étlap és itallap rendkívül szellemes kivitelezésű. Reptéri kijelzők stílusában hirdeti, hogy Étkezési oldal, alkategóriákban meg, hogy Berepülők, Elfogó vadászok, Mentőernyők, vagy hamburgerek helyett: Kétfedelűek. E(z) lég csavaros észjárás.

Aztán a reptéri kilátó toronyba felvezető fémlépcső már a büfé árainál is meredekebb, és a legkevésbé sem  kutyamancs-kompatibilis, így másodpilótámat, Bogyót a tartóoszlophoz kötöm ki, amíg a műveletre sort kerítek. Közben konszolidált üzemmódra kapacitálom, jelesül hogy csendben és nyugodtan várjon meg idelent. Az elképzelés persze csak annyira működőképes, mint egy szabadtéri kártyavár-építés monszun idején; izgatott, már-már kétségbeesett csaholásával ránt vissza panorámaélvezeti próbálkozásokból a rögvalóság talajára. Lassan úgyis készülünk, a térkép szerint valami beer & burger bár vár az út túlsó oldalán, ám itt rövid szóváltást követően kiderül, hogy kutyával nem lehet beülni. Talán az egyre üresebben kongó tankom miatt is, vitriolba mártom az ujjaimat a hely értékelése során, és kissé értetlenül, dacba fordultan újra a delejesen vonzó Tiszára fordulunk rá.

Innen légvonalban megint alig pár száz méter a korábban felfedezett, rögtönzött bázisunk. 1-2-3, ipiapacs, és közben etetés is. Bogyó turbulenciákat keltve örvendezik, miközben bennem már csak egy tisztes éttermet felhajtóerő munkál, de átkelünk még a szemrevaló Tiszavirág hídon, és engedjük, hogy a Tiszaliget újra elvarázsoljon. Egy idő után azonban a fokozódó éhségünk miatt már-már robotpilóta üzemmódban rójuk az utcákat.. Úgy tűnik, elképesztően nehéz találni itt vasárnap bármi beülőst, pláne B.-vel, 2.5 éves büntetlen előéletű ebtársammal. Szomcsi. Vagy ahogyan a börtönben mondtuk, szomorú. Az éhezők viadalát megjárva végül a MÁV-os resti szendvics legalább akkora flasht ad, mint egy U2 koncertjegyet kapni pro „bono” ;).    A boncolási jegyzőkönyv szerint mi akkor itt most végeztünk; futóműveink kellő mód elkoptak, szóval megadom a leszállási engedélyt.