That feeling in the air
Something was definitely there
It was a time when things were good
I felt peace in the neighborhood

Vagyis joggal indítok kötelességszegési eljárást magammal szemben. Ezzel a bejegyzéssel alapértelmezetten elő kellett volna már állnom, de ami ennyire kézenfekvő, az olykor könnyen el is sikkad, átrepül a radar alatt. Egy éve lakunk a Városliget tőszomszédságában, ami valódi vietnámi balzsam a léleknek. Betekintést nyertünk annak átalakító műtéteibe, bár még most is sok helyütt építési területbe ütközhetünk. Ez lett a mi grundunk. A bázis, az anyahajó, a mindennapi betevő. Szóval igazi hazai pálya, amelynek időről-időre újabb szeleteit fedezzük fel, és tesszük bejáratottá néhány hónapig, hogy aztán valami újabb szegletében lássuk meg egy soron következő  határozatlan intervallum otthonos perspektíváit.

Városliget. Ismeri ezt a helyet? Mind a mai napig nyaggat a google maps. Nem érti. De az is lehet, hogy nem ismertem még ki eléggé a hely minden jelentősebb zegét-zugát, és erre figyelmeztet a nagy tesó. Akárhogy is ahhoz, hogy méltó jutalmunkat elérhessük, előbb három népmesei próbatételt kell kiállnunk. Nagylevegő. Az első a futópálya keresztezése, amely 2 km-es hosszával övezi a ligetet, majd a sportkomplexum  szabadtéri edzőpályájánál szép számban akár nyakatekert pózokban is edzők sora érkezik, hogy végül egy futurisztikus játszótér melletti gördeszkás pályánál keljünk át. (Hogy-hogynem néhanap a pingpong asztalok mentén is adatik némi galiba, és mindezek Bogyóval, életem megkérdőjelezhetetlen kavalkádjával nem mindig a sétagalopp kategóriáját merítik).

Ha már elhaladunk a részben Szinyei Merse ihlette Városligeti Nagyjátszótér mellett akkor egy valószínűleg a játszótéren kifáradt gyerekekre szabott hot-dogra, vagy sörre is érdemes megállnunk a Léghajó Kertben. Az árak a hely nevével ellentétben nem is túl elszálltak, és szemlátomást sokrétű közönségre építhetnek itt; a repertoárban megtalálható a napi egészséges menü, a pizza, a smoothie, a granola, vagy éppen a csavart fagyi is. Szimpatikus kezdeményezés így a felturbózott Liget déli csücskébe odavarázsoltan, pláne ezzel az alapértelmezett kutyabarátiságával. Itt tutira el is tudom engedni miss B.-t, és így magamat is, jóllehet nem vált mindennapos kitérőnkké.

Innen szinte már gyerekjáték az egész, Bogyót elég némi utánkiáltással „vezérelnem”, lassításra, megálljra, vagy irányváltásra késztetnem, összehangoltan működő csapattá értünk itt, és közben a "budapesti Central park" a maga természetes valójában tárulkozik ki előttünk. Itt egy capoeira edzés, vagy tai chi gyakorlat, arra jógázás, tollas, vagy épp amerikai footbal, míg a másik irányban piknik, napozás, éreztetve, hogy ez a hatalmas park sokrétűen mindenkié. Igazi kavalkád, és benne ez az önfeledt Bogyó ugyanolyan színfolt, mint megannyi másik. Sörétes puska stratégiával majd minden játéka kijön az erre a célra leigazolt hátizsákomban, és aztán szabad a vásár. Bogyó az orrával rábök a következő percek sztárjára, újabban például a frizbizés lépett abszolút favorit státuszba, de széltében-hosszában találkozunk régi és új arcokkal. Kuyabarátainak regisztrálására lassan egy filofaxot kellene rendszeresítenem. Flash, Jukka, Samu, Alap, Szotyi, hogy csak néhány nem feltétlen a nagy kutyanév lexikonból előkerült nevet említsek. Kergetőzés rules. Imádja, ha kergetik, és ehhez időről-időre meg is találja a legmegfelelőbb partnereket, leginkább vizslákkal, agarakkal, border colliekkal áll bele nagyívű hajszákba, amit még szemmel lekövetni is szédítő.

Összetűzések is adódnak olykor. Alapból felkészült vagyok, hajlamosan egy bárminemű konfrontálódás kapcsán előhúzható „Ugyan, ő csak egy kutya” szentenciára, jóllehet az agyam egy másik zugában stabilan strázsál az ellenpont is, miszerint „Ő nem csak egy kutya”. A legtöbb kalamajka, atrocitás és zsenáns helyzet éppen a Városligethez köthető a nagy számok törvényének meghajolva, és a dolmányos varjak (Corvus Corone Cornix) csak a belépő volt. Mind a gördeszkások, rollerezők, tollaslabdázók, tricikliző gyerekek, sárkányrepülők, távirányítós kiskocsik, a furcsán bicegők, a penetráns szagjelenséggel övezett hajléktalanok mind-mind megkapták már a Bogyó szerint nekik kijáró ugatási fejadagot, amit rendre és készséggel értelmeznek félre a mai napig támadó jellegű attitűdnek, semmint helyén kezelendő, egy téves vészhelyzetet diagnosztizáló ijedtség jelének. Két lehetséges megközelítési mód alkalmazandó hathatósan: az egyik a visszakézből mérhetetlen módon való leteremtése a drága kutyámnak (itt persze végig x-ben az ujjak, hisz cinkos vagyok), ám így legalább már kevésbé eszkalálódik tovább az amúgy is feszült patthelyzet, bár ha ezt a méreg- és hangerőszintet esetleg tromfolni tudja a póruljárt fél, készséggel állok bele. Ilyenkor már amúgy is okafogyott, az obligát „Hívja már vissza a kutyáját”. A másik megközelítési mód szofisztikáltabb, a klasszik mandínerből történő kommunikáció látszólag a kutyámnak címezve: ”Bogyó, ugyan mitől ijedtél már meg ?! ”, valójában a megijesztett delikvens értésére adni, hogy itt a kutya részéről történt szabályszerű megijedés van. Szóval téves a riasztás/riadás, sehol nincs toroknak ugrási szándék; nincs itt semmi félnivaló. Szélmalomharcnak tűnt az elején, de Bogyó becsületére legyen mondva, az ismétlődően bejelentkező ijesztő hatások egyre kevésbé zökkentik ki. Az ilyen helyzetek előfordulása heti egy-kettőre redukálódott, és őkelme is elég jól instruálható már a messziből odakiáltottakkal. 

A Hermina út melletti Városligeti Kutyás Élménypark több szempontból is egy szerethető közeg: modern játékelemek, rámpák, átugorható karikák, szlalom, ugratók, alagutak és a nyár abszolút befutójaként pedállal működtethető vizes medence várja a kutyásokat. A labda tolvajlások és az azt követő visszarimánkodások azonban sokszor elvették a kedvet, ősszel és télen a kutyafuttató kistestvérénél, az Ajtósi Dürer sornál próbálkoztunk, de a labdavesztések gyakorisága itt sem hagyott alább. Az előbbi melletti érvként szól viszont a retro élményt nyújtó kajálda, a Pántlika nevű vendéglátóipari egység, rögvest a futtató mellett. A lazán múltidéző hangulatba öltözött lampionos, viaszosvászon terítős hely étlapja remek szabású kézműves hamburgereket vonultat fel, de jó szívvel gondolok vissza leveseikre, vagy a tortillák arzenáljára is. Helyre kis időutazós élmény. Most épp a szoft jazz aláfestés révén kicsit mintha egy Woody Allan filmbe csöppentünk volna időlegesen. Némi vitriolba kell azért a tollamat mártanom, ha eszembe jut, hogy itt azt kérik a kutyát meg kellene kötni, és ez így a Városliget zöldjében kicsit azért szokatlan. 

Ezzel szemben a Zöldküllő nevű helyen, ahol eddig leginkább csoportos összeverődések miatt volt szerencsénk tanyát verni Bogyó lelkesen szaladgál a padok között, alkalmilag levetve a labdát a szélesedő rajongótáborának újabb és újabb tagjai elé. Érzi a ritmust. Javarészt sörözni tértem eleddig ide, de szépen forgó rendszerben íncsiklandó hamburgereket, lepényeket, sőt még sült hekket is látok elvonulni. Csapatépítésre bizton bevált, baráti összejövetel-kompatibilis, pezsgő hely, olykor elképesztően hosszúra hízó sorokkal, és alig fellelhető szabad hellyel. Innen már csak negyedóra a jól bejárt útvonalunkon hazajutni, átvágás a Napozóréten, majd a Rudolf szobor mellett (ahol merő talány, de valahogy mindig vizslákkal játszanak), és a kis játszótér aljánál elkunkorodva a léggömbös játszótér megkerülésével az újboli akadálypályákon találjuk magunkat. Kitartóan edzők, futók, pingpongozók. Mi meg szépen elvonulunk a naplementében. The End, végefőcím és stáblista.